Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása (2012) / 1543-2012
б VAJ KAI AURÉL II, 18 pályamunkák (Kármán József és Varga János művei) szétszórtan már sok népi orvosló adatot tartalmaznak. j Ebben az időben kezdenek napvilágot látni gazdag tartalmú néprajzi gyűjtéseink ; a «Néphit», «Hagyományok» fejezetében mindinkább több helyet kap a népi orvoslás. Itt elsősorban Kálmány Lajos páratlanul értékes gyűjtésére kell gondolnunk, gyűjteménye különösen sok ráolvasást tartalmaz. A gyűjtés most már kifejezetten néprajzi szempontból történik, bár az irodalomtörténeti irány még hosszú ideig érezteti a hatását. Leggazdagabb anyaggal a Magyar Néprajzi Társaság 1890-ben megindult folyóirata, az Ethnographia szolgál. A közlésmód eleinte ugyanitt is a régi, vagyis a népi orvoslás nem válik el a néphittől, rendszerint «babona» vagy valami más gyűjtőcím alatt kerül közlésre. A gyűjtőmunka nem éppen tervszerű, de általában néprajzi szempontból történik, és ezért kap legtöbb helyet a természetfeletti eljárással, ráolvasással stb. való gyógymódok leírása. Emellett gyakran szerepelnek f e gyűjteményekben növények, növényi szerek, olykor állati, néha ásványi eredetű dróg°k. sőt feljegyzik a patikabeli szereket is. Keveset foglalkoznak viszont gyűjtőink a népi sebészettel, pl. a csonttörés, a ficam gyógyításával, pedig jelesebb csontrakó majd minden faluban akad. A munka fokozódásával lassan elválik a népi orvoslás a hiedelmek körétől és a későbbi nagyobb monográfiákban különálló fejezetként lát napvilágot. A Magyar Nemzeti Múzeum 1898-ban megnyílt Néprajzi Osztályában a népi orvoslás tárgyi hagyatékának, fényképgyüjteményének csak jelentéktelen szerep jut. Helyet kap a népi orvoslás szemléltető kiállítás alakjában a Társadalomegészségügyi Múzeumban. Vidéki múzeumaink anyaga rendszerint nehezen hozzáférhető, értéke kevés. Tárgykörünkben az első monográfiát orvos, Temesváry Rezső írta, aki a szülészethez tartózó hazai népszokásokat és hiedelmeket, gyűjtötte össze41 s adta közre. A kevés (főleg KÁLMÁNYból merített) néprajzi magyarázattól eltekintve. Temesváry könyve adatközlésre szorítkozik, de ezzel célját elérte : élesen rávilágított parasztságunk közegészségügyi állapotára. Bár a levont tanulságok42 elsősorban a népegészségügyet érdeklik, kétségtelen, hogy Temesváry művével értékes, ma már alig összegyűjthető adatok birtokába jutottunk. A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat kiadásában jelent meg Berde Károly terjedelmes összefoglalása 1940-ben a magyar nép bőrgyógyászatáról. Új adatot keveset találunk benne, de itt nem is ez a fontos. Lényegesebb, hogy Berde az orvostudományi és a néprajzi szemlélet egyesítésére törekszik és ezzel úttörő munkát végzett tudományunkban. Művének általános része a népi bőrgyógyászat határain túlmenőleg az egész népi orvoslás főbb kérdéseit érinti és így — főleg mert a boszorkányperek és Páriz Pápai néprajzi adatait bőségesen felhasználta — tudományunknak jó szolgálatot tett. 1941-ben V ajkai Aurél négy kolozsmegyei szórvány magyar falu (Kolozsborsa, Kidé, Bádok, Csomafája) népi orvoslását gyűjti és állítja össze. Az elszórt adatok összefoglalására még nem történt komoly kísérlet. Demkó Kálmán magyar orvostörténetében külön fejezetben tárgyalja «őskori gyógyászatunkat és ezt «a mai népies gyógyászat tükrében» kívánja látni, így említett fejezete voltakép a magyar népi orvoslás első, bár teljesen értéktelen összefoglalása. Szendrey Zsigmond a Magyarság Néprajzában az általános népi orvoslás elveit körvonalazza. Ugyancsak ő osztályozta, csoportosította a népi hiedelemvilág (egyúttal a népi orvoslás) magyar anyagát is.
