Németh Gyuláné: Túrák a Bükkben és táborok Odorváron (Tiszaföldvár, 2009) / 1457-2009

A korai csoport indulásakor Gyula a nagykapura felrakta a lakatot és a kulcsát a táskájába tette, mivel még nem volt senki rajtuk kívül az iskolában és nem volt nyitva semmi. Úgy beszéltük meg, hogy Sándor a kulcsot majd visszahozza. Az autóval azonban sok baj volt útközben. Többször javítani kellet, alkatrészt is kellett hozzá beszerezni. Jóval később értek fel a táborba, mint ahogy terveztük. Nagy sietséggel, idegesen pakolták le a rakományt. Gyula szeme előtt már csak az lebegett, hogy a kocsi mielőbb haza éijen és a második csoport is följusson a táborba még napszállta előtt. A kulcsról megfeledkezett. Mi az iskola szép parkjában egy-két óráig kellemesen, jókedvűen múlattuk az időt, majd türelmünk fogytán, egyre fokozódó izgalommal várakoztunk 4 óráig Végre megérkezett a várva-várt, de olyan hibával, hogy műhelyben kellett megjavítani. Ezalatt, mivel a nagykaput nem tudtuk kinyitni, a csomagokat kihordtuk az utcára. Ebben és a felrakodásban nagy segítségünkre volt Püspök Pista bácsi, aki velünk izgulta végig a várakozás óráit. Magunkkal vittük az autón sofőrünk nagy Pannóniáját is, hogy azzal jöhessen haza, mert az autó ekkor is a táborban maradt raktárnak. No addig azonban, míg járműből raktárra lett, sok viszontagságon kellett keresztül mennünk. 6 órakor végre elindultunk. Varga Lajos bácsit a házuk előtt vettük fel hatalmas hátizsákjával. Ekkor úgy gondoltuk, hogy végre minden rendben van, haladhatunk és a táborépítők jóvoltából vár bennünket a kellemes, nyáresti sátortábor. Azonban alig hagytuk el Szolnokot, vészes viharfelhők kezdtek gyülekezni az égen. Amint Zagyvarékas után átmentünk a Zagyva hídján, balról, az útra merőleges irányból egy nagy szélroham kapott el bennünket, hatalmas porfelhőt kavarva, majd a következő pillanatban, óriás cseppekben esni kezdett az eső. Csaknem sötét lett, és a nagy széllel érkezett eső egyre erősebben ömlött. Én a soforházban utaztam, és aggódva néztem a szélvédőn lefolyó alig átlátható vízfuggönyt. Jól jött, hogy Jászalsószentgyörgyön meg kellett állnunk, mert Mari (sógornőm. Kalóz Sándomé) kisebbik lányával, Edittel leszállt és bevitte őt szüleihez (Budai tatáékhoz). Néhány perc múlva visszatért Edit nélkül és folytattuk utunkat. Az eső változatlan hevességgel öntözött bennünket, és a vastag felhő miatt, no meg esteledett is, egyre sötétebb lett. Vezetőnkön a fáradtság jeleit láttam. Kávéval kínáltam, hogy könnyebben ébren tudjon maradni. Nem fogadta el. Én eleniumot vettem be magam megnyugtatására. Tudtam, hogy az út neheze még hátra van Már egészen sötét volt, amikor Bogácson egy Y elágazás jobb oldali ágára fordultunk. I km-nyi út után láttuk, hogy idegen helyen járunk. Balról sziklák, jobbról meredek lejtők szegélyezték a keskeny utat. Bizonyos volt, hogy vissza kell fordulnunk, de nem volt alkalmas hely. így mentünk tovább a vaksötétben remélve, hogy majdcsak lesz egy keresztút, vagy egy kis kiszélesedés, ahol megfordulhatunk. Végre a baloldali sziklákat bokros, inkább balra mélyülő terep váltotta fel. Nem láttuk pontosan, mi van a bokrok alatt, Sanyi mégis úgy döntött, hogy balra hátramenetbe kapcsol és megkísérli a fordulást. Görcsösen kapaszkodtam és a kocsin hátul ülőkre gondoltam. A következő igen hosszúnak tűnő pillanatok némán, de nem csendben teltek. A motor bőgött és a bokrok ágai nagyokat csaptak az autó ponyvájára. (Nagy szerencse, hogy volt ponyva.) A fordulás sikerült. Indultunk vissza Bogácsra, ahol már békésen aludt a nép, csak a kuty ák sétálgattak szabadon, az utcákon. A sötét faluban megláttunk egy embert, aki a kiskapu mögül leskelődött. Tőle kérdeztük meg, hogy merre kell Bükkzsérc felé menni. Ő megerősített bennünket abban, amit már addig is gondoltunk: az Y elágazásnál balra kellett volna mennünk. Azt is itt tudtuk meg, hogy az út amelyről visszafordultunk Farkashegy felé vitt. Az egész napos izgalmas várakozás, utazás nagyon elfárasztotta a társaságot, főleg a két kicsit, Marcsit és Gyulust. Képzelődni kezdtek. Ott tanyáznak a farkasok, jönnek és fölugrálnak az autóra. A Bogács utcáin békésen sétálgató kutyák félelmetes farkasokká változtak a gyerekek zaklatott képzeletében. Szó nélkül beljebb húzódtak, és csendesen ültek a nagy csomagra, melyben takaróink voltak. (Előbb nem hitték el, hogy jobb lesz nekik a védettebb helyen, mindent látni akartak, igyekeztek hátul szélre ülni.) Ez a hely pedig egyre kényelmetlenebb lett A motor köré felrakott szalmabálák ugyanis megbillentek, már le is dőltek volna, ha az ott ülők meg nem tartják. (Akkoriban néhány évben a tsz. adott pár bála szalmát a sátrainkba alomnak. 49