Kissné Szilágyi Krisztina: A szentesi szélmalom (2006) / 0881-2006

A csongrádi halászház Csongrád Tisza parti kisváros, neve szláv eredetű, "fekete várat" jelent. A honfoglalás után Ond vezér fia, Ete nemzetsége telepedett meg a korábbi földvárban és környékén. A halászatnak az utóbbi évtizedekig szerepe volt a csongrádiak életében. A halászok a "Belsőváros"-nak nevezett folyóparti városrészben laktak, ahol még tiszai hajós, hajóépítő ácsok, kubikosok éltek. Földnélküliek voltak, vagy kevés szőlő- és veteményföldet bírtak, ennek tulajdonítható, hogy régi, földfalú, nádfedeles házaik megélték az 1950-es éveket. Az 1960-as években az Országos Műemléki Felügyelőség Csongrád-Belsővárosban 17 hagyományos jellegű házat védetté nyilvánított. Azokat nem lehet áttelepíteni, ezért az etnográfusok más belsővárosi házat választottak az emlékpark szabadtéri gyűjteményébe. A lakóház három osztató: szoba-konyha-kamra beosztású. A boltíves pitvart és a több évtizede átépített deszka kéményt arhív fotók és a visszaemlékezések alapján rekonstruálták. A szoba az 1910-20-as évek bútorait és lakáselrendezését mutatja. Télre a halászok eszközei a kamrába kerültek, a lisztesláda, a zsírosbödön, a hordók, szakajtók és a kenyérsütés kellékei mellé. A halászok lovat, tehenet nem neveltek, csak disznót és baromfit, melyeket ólban tartottak. A XIX. században számos belsővárosi telken nem volt kút, mert lakóik a Tiszára jártak vízért. A tiszavizet a konyhában, cserépkannákban és korsókban ülepítették, hogy tiszta ivóvizük legyen. Némelyek erre mészkőből vájt vízszűrőt használtak. Az idős halászok a XX. század közepe tájáig tiszavizet ittak. Száz-százötven évvel ezelőtt a Belsőváros telkei között nem készítettek léckerítést, hanem líciumot ültettek, amelynek a hajtásai élősövényt alkottak. A halászház a dél-alföldi, mezővárosi paraszti kultúrának archaikus jellegű, másoknál szegényesebb rétegét példázza.