Mező Szilveszter: Tiszazug – Egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában (2003) / 833-2003
délkeletre eső Csipsár mára már elillant vizében nyüzsögtek nagy számban nadályok, a csépai határ ezen részét a helybéliek egyszerűen csak „pióczás mocsárként” emlegették... Záró gondolatok Noha a Tiszazug - földrajzi fekvését tekintve - az Alföld szívében helyezkedik el, társadalmigazdasági megbecsültsége alapján minden történelmi korban hazánk mellőzött, periférikus területei közé tartozott. A két folyó ölében megbúvó vidéknek hosszú története során mindvégig csupán a megtűrt mostohagyermek szerepe jutott; a sokáig nehezen megközelíthető Tiszazugot nemcsak a pusztában vándorló utazók, de a fejlődést előremozdító nagyobb beruházások is széles ívben elkerülték. A világtól elzárt, vizek járta alföldi tájakra jellemző elszigeteltség a Tiszazug esetében hatványozottan érvényesült. A vidéket két oldalról „vizesárok” határolta, ezért szárazföldi úton sokáig csak Szolnok és Mezőtúr irányából lehetett sáros, vendégmarasztaló földjére lépni. Az évszázados elszigeteltség okozta sokk valóságos tetszhalotti állapotba sodorta ezt a hányatott sorsú vidéket, mély csipkerózsika álmából csak a XX. század hajnalán kezdett ébredezni. A sanyarú körülmények okozta keserves megélhetés és a mindennapok szűkössége erősen rányomta bélyegét a vidék arculatára, de mélyen beleívódott az itt élők gondolkodásmódjába, sajátos szokásrendszerébe is. A mindinkább felgyorsuló ipari fejlődés hatására Földünk csaknem valamennyi szegletébe, így a Tisza és a Körös által körülfont „zugba” is begyűrűzött a technikai civilizáció, magával hurcolva legtöbb átkát és áldását. A nagymértékben felerősödött antropogén tevékenység ma már a földrajzi burok egyetlen szféráját sem kíméli, közvetlen és közvetett hatásaival a térséget járva egyre több helyen találkozhatunk. A felelőtlen emberi beavatkozás és a nyomában járó káros folyamatok helyenként már-már felismerhetetlenségig átformálták a korábban érintetlen tiszazugi tájak eredeti képét. Amikor ezek a negatív jelenségek már súlyos ökológiai problémákat okoztak szerte a világon, a honi természetvédelem még gyermekcipőben járt, különösen itt, a szegény, elmaradott Tiszazugban. Ezért van olyan nagy jelentősége annak az úttörő munkának, amelyet néhány, a természeti környezet értékeit szem előtt tartó lelkes kutató ebben a kezdeti, küzdelmes időszakban magára vállalt. Dr. Varga Lajos, Tiszaföldvár tudós földrajztanára egyike volt azon keveseknek, aki nemcsak felismerte a tiszazugi tájakra leselkedő veszélyt, hanem tett is az egyedülálló természeti értékek megmentése érdekében. A Tanár Úr szóban és írásban számos alkalommal hívta fel a társadalom figyelmét a vidék rejtett szépségeire és a fölébük tornyosuló sötétlő viharfelhőkre. A tiszazugi táj és a tiszazugi emberek iránt érzett szeretete végül arra az elhatározásra vezette, hogy 1956-ban - Magyarországon elsőként - földrajzi múzeumot alapítson a vidék kapujának számító Tiszaföldvárott. A kallódó muzeális értékek felkutatásán és megmentésén túl a Tiszazugi Földrajzi Múzeum legfőbb céljául a nevében szereplő kistáj páratlan természeti kincseinek megóvását és nem utolsósorban megismertetését tűzte ki. Az intézmény - különböző környezet- és természetvédelmi szervezetekkel karöltve - ebben a szellemben végzi munkáját, immáron csaknem ötven esztendeje. „Őrszemként” vigyázza a vidéket, s védi, ami még menthető; remélve, hogy ez a kedves kis alföldi táj soha nem válik a meggondolatlan, a természet erejét önmaga ellen fordító ember kicsinyes, önző játékainak újabb, ki tudja hányadik áldozatává...
