Mező Szilveszter: Tiszazug – Egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában (2003) / 833-2003
sem haladja meg az 1 métert, így magasabb gumicsizmát húzva vagy a nagyobb biztonság kedvéért derékig érő védőruhába öltözve a Fertő belső, rejtett zugait is könnyűszerrel bejárhatjuk. A régebbi térképeken még tó néven jelölt Fertőt fejlődési állapota alapján ma már inkább mocsárnak nevezhetnénk. A nyílt vízfelület csak imitt-amott csillan meg, a központi teknőt sürü sás- és nádrengeteg széles sávja veszi körül. A szukcessziós folyamatsor amúgy is igen előrehaladott állapotát tovább gyorsítja a Fertő délnyugati szegélyére telepített libatelep. Az ott keletkező nagy mennyiségű trágya zömét ugyan elszállítják, ám a gazdasági épületek teljes elszigetelését szinte lehetetlen megoldani. Mivel északon egy füz-nyár ligeterdő maradványa zöldell, a Fertő területe legkönnyebben kelet-délkeleti irányból, a legelőnek használt sziki réten át közelíthető meg. Itt több, növényzettel sűrűn benőtt, nagy méretű lyuk mélyül a lapos felszínbe. Hajdani, mára már felhagyott vályogvető gödrök maradványai ezek. Csépa lakói a múltban előszeretettel használták az itt „bányászott” sárgaföldet építkezéseikhez: „A földnek egy része tiszta agyag, az ebből vert vályog erősebb. ” Helyben készült, napon szárított vályogtéglákból rakták lakóházaik, ólaik vastag falát, de még szélmalmot is emeltek a Fertőből kitermelt értékes építőanyagból. A vályog közismerten jó hőszigetelő: télen melegen, a tikkasztó nyári hónapokban pedig kellemes hűsen tartja az épületek belső terét. A vályogvető gyerekeken kívül nagyobb számban főleg nádvágók látogatták e vidéket. Általában a fagyos téli hónapok során keresték fel a Fertőt, ahol kaszával és vaslapáttal vágták a nádat. A hosszabb szárakat háztető, kerítés és mennyezetet késztetésére használták fel, míg a helybéliek körében csörmőként ismert apró náddal hideg téli estéken fűtöttek. A természetvédelmi területté minősített Csépai-fertő gazdasági jelentősége ma már nem számottevő. Annál fontosabb hidrológiai és ökológiai szempontból: a nátrium karbonáttól erősen lúgos vize (pH érték: 11) kiemeli a Tiszántúl szulfátos állóvizeinek sorából, a Fertő ebből a szempontból inkább a Duna-Tisza-köze szikes tavaival mutat közeli rokonságot. Mivel a Tiszazugban a folyószabályozásokat követően nagymértékben lecsökkent mind az időszakos, mind pedig az állandó jellegű tavak száma, a Csépai-fertő szerepe - mint ritka vizes élőhely - nagyban felértékelődött. A térségben páratlanul gazdag ornitofauna különösen becsessé teszi e vidéket. Ez a parányi „tiszazugi oázis” fészkelő és átvonuló szárnyasok népes csapatainak nyújt biztos menedéket: költ itt többek között vízityúk (Gallinula chloropus), kis vöcsök (Podiceps ruficollis), szárcsa (Fulica atra) cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus), énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris), nádi sármány (Emberiza schoeniclus), barna rétihéja (Circus aeruginosus) és még sok-sok más - főként mocsáriilletve nádi madárfaj. Az emlősök közül elsősorban a kisebb rágcsálók - közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus), közönséges kószapocok (Arvicola terrestris), erdei cickány (Sorex araneus) - érdemelnek említést. Volt idő, amikor a fertő barnás vizében még jelentős számban élt a réti csík (Misgurnus fossilis), ma már jóval ritkábban észlelhető ez a különleges mocsári halfaj. A csépai gyerekek szabadidejükben gyakran jártak ide, illetve a környező kisebb tavacskákhoz pecázni, a horogra akadt apró halacskákkal többnyire a falubéli kacsákat boldogították. A vízzel borított belső területek kiváló életfeltételeket nyújtanak a piócák és szúnyogok hatalmas tömegeinek. Bizonyos források magát a Csépa kifejezést is a környéket benépesítő „vérszívó lények” tevékenységével hozza összefüggésbe. A nyelvészek egy része úgy tartja, hogy a közeli falucska neve a „csíp” szócskából alakulhatott ki, az idősebbek közül többen még manapság is Csipának esetleg Csipának nevezik lakóhelyüket. Az aprócska halmazfalu határában korábban a Fertőn kívül még több mocsaras, ingoványos terület is volt (Csipsár, Kerek-tó, Kopolya, Nádas-sor ); ezek kiváló bölcsőként szolgáltak a forró nyári időszakban óriási mértékben elszaporodó „hatlábú vámpíroknak”. A döngicsélő ízeltlábúak mellett vérrel táplálkozó férgek is tanyát vertek a süppedékes, vízzel telt tocsogókban. Különösen a falutól
