Mező Szilveszter: Tiszazug – Egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában (2003) / 833-2003
a száraz időszakban kiszikkadt, felrepedezett földeket. A területet pókhálószerűen behálózó keskeny csatornák és erek, továbbá egyes felszín alatti üledékrétegek segítségével az életet adó nedű a folyóktól nagyobb távolságra is eljutott. Ilyenkor vízzel teltek meg az elárvult holtágak, mélyebb laposok, felszíni horpadások; napégette partjaikon új életre kelt a perzselő forróságtól elpilledt természet. A szomjazó növények megváltak száraz, elsárgult leveleiktől és új, üdezöld köntöst öltöttek magukra. A holtágak és a területen szétszórt kisebb tavak megteltek halakkal, melyek ikraterhüktől a csendes, tápanyagban gazdag vizekben szabadultak meg. A sekély, épp ezért könnyen felmelegedő tavacskák és tocsogók ideális ívóhelyet biztosítottak számos tiszai halfajnak. A kikelő apróságok életük első szakaszában terített asztalra és biztonságos búvóhelyre leltek a növényzettel sűrűn benőtt kisebb-nagyobb állóvizekben, hogy aztán a természetes vízi utakon keresztül, immáron megerősödve ússzanak ki az élő folyóba. Ma már ismeretes, hogy a szabályozások előtti Tisza európai hírű halgazdagsága jórészt ezeknek a természet alkotta „bölcsődéknek” volt köszönhető. Azonban nem csak a halak találtak biztos menedékre a szárazföld belsejében megbúvó vízi szigeteken: a sűrű partmenti nádasban és a kúszónövényekkel buján átszőtt ártéri erdőségekben vízi szárnyasok tömkelegé költött, igazi madárparadicsommá avatva e vidéket. A Tisza mentén élő ember a lassan pergő évszázadok során nemcsak megismerte és kiismerte természeti környezetének szeszélyes változásait, de messzemenően alkalmazkodott is hozzá. A vízzel időszakosan elöntött területek minden időben bőséges halzsákmánnyal látták el a környező falvak lakosságát, míg a sokszínű vegetáció épületeikhez és a mindennapok nélkülözhetetlen használati eszközeihez biztosította az alapanyagot. Ahol árvizek idején halásztak és vadásztak, a száraz időszakban méhészkedtek, illetve állataikat legeltették a rétségek dús füvén. A víz levonulása után kukoricával, babbal és tökkel vetették be a nedves, iszappal megtermékenyített földeket, sőt sok helyütt még a folyók közvetlen partjait is hasznosították. Ide fűzfavesszőt ültettek, hogy később, ha eljön az ideje, legyen miből kast vagy kocsioldalt készíteni. A nagy hagyományokra visszatekintő ősi ártéri gazdálkodás szép példáját nyújtja korunk rohanó emberének arra, hogy miként lehet békés harmóniában együtt élni környezetünkkel, anélkül, hogy jelentősebb mértékben beleavatkoznánk a természet ősi, mindenek felett álló rendjébe. Sajnos ez az ősrégi gazdálkodási mód mára szinte teljesen eltűnt a Tiszazugból, és általában a Tisza mellékéről. Már a 150 éves török dúlás, majd az azt követő Rákócziszabadságharc is komoly károkat okozott a fokrendszer érzékeny struktúrájában, ám a legsúlyosabb, máig be nem gyógyuló sebeket kétségkívül a XIX. század közepén meginduló folyószabályozások okozták. A drasztikus vízrendezési munkálatok eredményeként a korábban évszázadokon át virágzó „nedves gazdálkodás” elsorvadt, szerepét a szántóföldi növénytermesztésen nyugvó „száraz gazdálkodás” vette át. A megzabolázott folyók már rég nem látogatják e vidéket, a szomjazó földeket csak a ritka esőzések és az öntözőberendezések vize nedvesíti meg kissé. Az egykor oly gazdag növény- és állatvilágot éltető holtágak és háborítatlan mocsarak néhány ritka kivételtől eltekintve örökre eltűntek a Tiszazug területéről, nevüket ma már csak egy-két megsárgult térkép és a múló emberi emlékezet őrzi csupán - a hajdani „vadvízország” végérvényesen a múlté lett. Csépai-fertő - egy elfeledett vizivilág a Tiszazug szívében A Tiszazug déli részén található Csépai-fertő egyike a térség azon kevés területének, mely dacolva az idővel és az emberi civilizáció mindent felemésztő árjával, még manapság, a harmadik évezred elején is képes felidézni bennünk a hajdanvolt alföldi vizivilág egyre ritkábban átélhető vadromantikus hangulatát. Ha meg akarjuk érteni ennek a maga nemében egyedülálló természeti jelenségnek a keletkezését, a környékbeli folyók kétségkívül meghatározó szerepén túl nem szabad
