Barna Mária - Pusztai Gabriella szerk.: Húszéves a kunszentmártoni múzeum (Tiszazugi Füzetek 8. Kunszentmárton, 2005)
Dr. Barna Gábor: Kunszentmártoni és tiszazugi kutatások az 1960-as évek végétől az 1980-as évek elejéig
épültek. Az írott, a képi és a tárgyi források mindig jelen voltak. A 19-20. század fordulójára, a két világháború közére, valamint az azt követő szocialista korszakra vonatkozóan azonban nagymértékben támaszkodtunk a visszaemlékezésekre, a ma oral history-nak nevezett szemléletre és módszerre. A kutatómunka során számos tárggyal, dokumentummal, lejegyzett interjú szövegével és sok-sok fényképpel gazdagodott elsősorban a szolnoki Damjanich Múzeum, de a kunszentmártoni Helytörténeti Gyűjtemény anyaga is. Ennek során megteremtődött a kunszentmártoni múzeumi adattár és múzeumi könyvtár. Az 1972-1975 között eltelt évek tehát az összehangolt történeti kutatások évei voltak. A tanácskozások elnökeinek minden esetben a témakörök és a vidék legjobb szakértőit igyekeztünk meghívni. Ez a feladat szintén rám hárult nagyobb részben. Dossziéim őrzik a levélváltásokat. Volt, akit személyesen kerestem föl, mint például Felföldi László közvetítésével Martin Györgyöt. Ok nemcsak az elhangzottakat tudták országos folyamatokhoz kapcsolni, a helyi eseményeket országosokhoz kötni, hanem értékelték az elvégzett munkát, s rámutattak azokra a hiányokra, kérdésekre is, amelyeket a későbbi kutatásoknak kell még tisztázni. A tanácskozásokon elnöklő jeles néprajzos szakemberek közül kegyelettel kell megemlékeznünk az azóta elhunyt Bálint Sándorról, Földes Lászlóról, Vincze Istvánról, Martin Györgyről, Ferenczi Imréről, Rácz Istvánról, Bellon Tiborról. Bellon Tibor azonban nemcsak elnökként, hanem a kutatómunkát végző munkacsoport oszlopos tagjaként, s barátként is állandó szereplője volt a kunszentmártoni, tiszazugi kutatásoknak és tanácskozásoknak. E történeti jellegű tanácskozásokhoz igyekeztünk a feldolgozandó korhoz kapcsolódó tematikus kiállítást rendezni. Az 1972. évi tanácskozás - a 18. századot vizsgálván - több előadásban is foglalkozott Kunszentmárton és az egykori kibocsátó anyatelepülés, Jászapáti, s az egész Jászság kulturális kapcsolatával. A kiállításhoz önzetlenül nagy segítséget nyújtott néhai Sípos Istvánné, aki hagyományos módon kenyeret sütött és elkészítette a kenyérsütéskor szokásos egyéb termékeket is, valamint Réss Franciska, aki a kemencében sütött egyéb termékekkel járult hozzá a kiállításhoz. A helyszíni kutatást Gulyás Éva és magam végeztem. Általában is elmondható, hogy a kiállítások tárgyi anyagának felhajtásában, valamint a háttéranyagot biztosító információk beszerzésében, adatközlők megkeresésében helybeli voltom miatt nekem nagy szerep jutott. Én viszont természetesen szüleimre támaszkodtam, akik nemcsak tudásukat és helyismeretüket osztották meg velem, velünk, hanem a kutatás és a kiállítás készítés napjaira, heteire befogadták és vendégül látták a szolnoki múzeum munkatársait is. Az 1973-as kiállítás és tudományos tanácskozás témájaként a folyóknak a vidék életében betöltött szerepének vizsgálatát választottuk. A 19. század során Kunszentmárton és a Tiszazug életét befolyásoló egyik legfontosabb esemény a Tisza és a Körös folyó szabályozása volt. Az előadások természetesen vizsgálták az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, a jobbágyfelszabadítás, a kibontakozó kapitalista fejlődés társadalmi és gazdasági hatásait is, ám a tanácskozáshoz kapcsolódó nagy történeti-néprajzi kiállítás a folyószabályozási munkák során sajátos réteggé ötvöződött kubikosság, s a jobbágyfelszabadítás után létrejött agrárproletariátus munkaés életkörülményeit mutatta be. A két világháború közötti időszakot, a Horthy-korszakot vizsgáló tanácskozáshoz kapcsolódó kiállítás a korszak politikai küzdelmeit mutatta be 1974-ben. Vidékünk több községében ugyan már a két világháború közötti években megtörtént a villamosítás, lényegi változást mégis a második világháború utáni időszak hozott. Ezért az 1945 utáni évtizedek gazdasági és társadalmi elemzésével foglalkozó előadássorozatot a Kunszentmárton és a Tiszazug villamosítása című kiállítás tette teljessé. Ebben az évben halt meg Turcsányi István. A kiállítást végül nekem kellett megnyitni, de emlékszem, hogy a friss gyász miatt ez nem volt könnyű feladat, sírás szorongatta torkomat. Az 1972 és 1975 közötti tanácskozások erősen történeti jellegűek voltak, ám minden
