Barna Mária - Pusztai Gabriella szerk.: Öltözködési műhelytitkok (Tiszazugi Füzetek 7. Kunszentmárton, 2003)

Szabó István: Adalékok a szűcsmesterség történetéhez

szentmártoni határt hasznosítani akarták és hasznosították is azzal, hogy ráhajtották a teljes állatállományt, az egyéb, jóval lassúbb ütemű földmunkáktól viszonylag kevés embert kellett elvonni, hiszen az állatok őrzését néhány pásztor is el tudta végezni. A lakosság lélekszámának emelkedésével (1786: 3026 fő, 1828: 5991 fő; 1869: 9336 fő) azonban egyre nagyobb terület jutott az ekének, s szűkült a legelőterület. Addig azonban az ipar, elsősorban az állattartásra épülő iparágak, így a szűcsés a csizmadia ipar űzőinek száma jócskán megnövekedik. A tanácsi jegyzőkönyvek ugyan csak 1778-ban emlékeznek meg a céhekről, attól kezdve azonban már viszonylag rendszeresek a róluk szóló híradások, amiből például megtudható, hogy az eredetileg hatüzletű céhből 1803-ban felszaporodott létszámuk miatt legnépesebb csoportként kiválnak a takácsok, majd 1812-ben a csizmadia mesterek csoportja önállósítja magát. A szűcsök önálló adatait viszont csak 1852-ből ismerjük, amikor is a számuk 54. Ahogy törik fel a határt, fordítják szántóvá a környező földeket, úgy nyer egyre nagyobb értéket az állatok által legeltetett terület, s válik egyre értékesebbé. Kiderül ez azokból az intézkedésekből, melyet az elöljáróság foganatosított. Olyanokat, hogy például „irredcmptus csak 30 ellős juhot „Kakuk Páll szűts" mesterlevele 1842.