Tiszaföldvári Hírlap, 1993 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1993-11-01 / 6. szám
4 TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP Ha valaki az elmúlt ötven évben járt iskolába, az agyonrágottság unalmával nézi a képet; "Roham a Téli Palota ellen" 1917 november 7-én győzött az orosz forradalom. A hazudozőkhoz kegyetlen történetírás azután lassan kihámozta a valóságot: az elsöprő tömegroham nem követelt áldozatot, a harcias matrózok és katonák olyasmit rohamoztak meg, ami már nem volt: a régi rend magától összeomlott. Azaz, dehogyis. Néhány okos ideológusból és néhány törtető, hatalommániás potenciális diktátortömeggyilkosből álló klikk felismerte a történelmi lehetőséget és megragadta a kormányrudat. Elkezdődött a huszadik század nagy kísérlete, amely a jóval később, 1933-ban induló, vele sok tekintetben rokon, fasiszta Németországgal együtt Európának legalább százmillió halottjába került. Most mi, szegény ezredvégi keleteurópaiak, itt állunk a gigantikus romok előtt és van min töprengenünk: hogy élhet meg egy ordas rendszer ilyen sok időt, hogy éltek ebben az emberek egyáltalán és hát ami nekünk a legfontosabb mindég: ki a felelős? Mert felelősnek, ugye, kell lenni okvetlenül! Van, embertársaim, természetesen van, helyesebben vagyunk. Mi, együtt, emberek, úgy két-háromszázmilliónyian. Csak a felnőtteket számolom, a csecsemőket nem! Mostanában, hogy sok szó esik a rendszerváltásról, eszembe jut egy régi történet. 1595-ben, Firenzében, egy nagy szónoki tehetséggel megáldott szerzetes, bizonyos Savonarola, felismerve, hogy honfitársainak elege van a reneszász ocsmányságaiból, rendszert váltott és létrehozta a városban Isten országát. Az emberek abbahagyták a festett életet, gyászt öltöttek, böjtöltek és vezekeltek, a cifra ruhákat, ám ezzel együtt a csodálatos festményeket, gyönyörű könyveket is máglyára hordták és elégették. A firenzeiek sokat imádkoztak, az ipar leromlott, a kereskedelem pangott, a város elszegényedett. Négy év után az embereknek Savonarolából is elegük tett és őt is elégették Firenze főterén, ünnepélyesen. Aztán ment tovább a reneszánsz. A huszadik században a keleteurópai milliók jónéhányszor kívánhattak joggal rendszerváltást. A meglévőt elvetni a következő biztosan jobb tesz. Aztán jött valaki, vagy valakik és megragadták a hatalmat s ha már megvolt, meg is akarták tartani. A módszerek a reneszánsz óta sokat finomodtak, a nyájas hazudozástól a brutális terrorig nagy a távolság. Feltalálták a manipulációt, Gűbbels doktort, Zsdánovot, a hódító poétát, a telkes zeneszerzőt, a lobogó zászlókat és az ujjongó gyerekeket, valamint - talán ez a legfontosabb - olyan ideológiát, amelyben van annyi igaz mag, hogy fogvatarthat még becsületes gondolkodókat is. Mindnyájan életben tartunk egy rendszert, mert benne élünk, eszünk, iszunk, gyereket nemzünk és nagyokat nevetünk. És nem szólunk időben. És nem kapjuk fel a fejünket azonnal, amikor tennünk keltene. Félrenézünk, nem akarunk látni, tudni, kiabálni. Aztán, amikor vége, felelősöket keresünk. Magunkról pedig kitaláljuk, hogy ellenálltunk. Addig formálgatjuk a legendát, amíg végül magunk is elhisszük. 1956 november negyedikén a magyar forradalomra rátörő orosz tankok rázták meg és ábrándították ki Európát és az egész világot a nagy hazugságból. A képmutató, zseniálisan hazudozó rendszer meztelen tett. Bukása ettől a naptól bizonyossá vált, legfel-Ezekbcn a napokban szinte minden kötelezettséggci szemben előnyt élvez a temetőbe való eljutás, a sírok rendbetétele, a kegyelet virágainak elhelyezése, valamint gyertyák égetése. Miért is tesszük mindezt? A felületes válasz talán csak ennyi lenne: így szoktuk, így illik. A mélyebbre törő válasz pedig, érzéseink kifejezéseképpen: mert szerettük azt, akit elveszítettünk. De folytassak még egy kicsit ezt a gondolatsort, s tegyük fel magunkban a kérdést, bogy mit jelent mindez az elmentekre nézve? Remélbetőleg közős válaszunk: bizony semmit. A virágokkal legfeljebb rossz lelkiismeretünket próbáljuk megjebb a túlélés idejét nem tudhattuk. Az ember halandó, az emberiség halhatatlan. Az emberiség a legnehezebb időkben is létrehozhat valamit, amit érdemes átmenteni a jövőnek. A történelmi tapasztalatokkal jobban keltene élni és gazdálkodni. A jövőben nem hinni kell, hanem tapasztalattal, tudással, indulatmentes rációval építeni. Hátha az utódoknak már nem kell mindent élőről kezdeni. nyugtatni. Pedig az elmulasztott, meg nem adott szeretetet nem lebet pótolni. Szeressünk addig, amíg lehetőség van rál A meggyújtott gyertyák is valamiféle mulasztások pótlására égnek. Az elhunytak lelki üdvéért gyújtják a bozzátartozók, mert sejtik, vagy biztosan tudják, bogy elveszített szeretteik életükben nem nyerték el az üdvösséget, mivel nem bitiek a Jézus Krisztusban megjelent váltságban. Bizony elkésett dolog. Üdvösségünk érdekében életünk folyamán kell elfogadni istennek Jézus Krisztusban adott kegyelmét. Nagyné Katona Katalin ref. lelkipásztor K.F. KIVIRÁGZÓIT A TEMETŐ Egy rövid időre л oroáz november héttőd a magyar november néc^yicj,