Tiszaföldvári Hírlap, 1992 (4. évfolyam, 1-7. szám)
1992-11-01 / 7. szám
1992. NOVEMBER TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 7 „Volt egyszer egy hírlap” Mottó: a történet igaz, s hogy így alakult, nem a véletlen műve. A szereplők is valóságosak. A fentebb idézett címmel köszöntötte olvasóit két évvel ezelőtt a régi-új Tiszaföldvári Hírlap. Még élesen emlékszem arra, mekkora izgalommal vártuk az elsőszámmegjelenését. Sorról sorra ízlelgettük - a kéziratból ismert -cikkeket. Nyomtatásban látni mégis más! A kedvezőfogadtatás után nagyon sok segítséget kaptunk az írni akaró földvári írástudóktól. Ezúton is köszönet minden beérkezett anyagért! Én egyformán örültem a dicsérő, támogató soroknak, s az elmarasztaló, korholó írásoknak is. Számomra ez azt jelentette, hogy érdemes bajlódni a riportokkal, a cikkek megírásával, csinosításával, s akár hajnalban is elvinni a kész anyagot, hiszen a lapzárta nagy úr! Sajnos, mint hívatlan vendég, hozzánk is betolakodott a ,,nagypolitika” . Először csak a hátsó lábát dugta be, mint a mesebeli ordas. Ekkor maradt magára a szerkesztőség. Úgy érzem, hogy ekkor is mindenki a saját lelkiismerete és vérmérséklete szerint írt. (Az utóbbira nem mindig szerencsés hagyatkozni.) Én nem voltam újságíró, s nem is váltam azzá. Ahogy időmből és tehetségemből tellett, megpróbáltam elsajátítani ennek a nehéz szakmának az alapjait. Amit láttam, észrevettem, igyekeztem leírni, megmutatni. Hogy a véleményem hozzátettem? Az csak természetes! Egy ilyen településen mint Földvár, nem lehet személytelenül újságot sem csinálni. Nem lehet „kamuból" véleményt mondani, így, visszatekintve is, nyugodtan vállalom írásaimnak minden sorát, minden mondatát. Lehet, hogy rosszul láttam dolgokat, de leírtam, vállalom, megtettem. Más lehet, hogy jobban látta, de miért nem osztotta meg véleményét másokkal? A hír igaz, de a vélemény szabad! Jöttek is az olvasói levelek. Számomra azonban mindig az volt a fontos, ha leszólítottak az úton a bicikliről és elmondták véleményüket. Azt is, ha jó volt a lap, azt is, ha rossz. Ilyen is volt! Kevésbé tudtam értékelni a vállamfölé tízcentivel lőtt kritikái, ami talán mandinerből hátba talál majd. Én azoknak akartam írni, akik totyogós koromtól ismernek, s azóta is szívesen köszönnek, mióta újságba írok. Nagyon örülnék, ha a cím jelen időbe kerülne. Ha még írok, továbbra is én akarom fogni a tollat, s nem én akarok lenni a toll. Addig is maradok tisztelettel Gálik András Tiszaföldvárnak van, és bízom benne, nem csak volt egy újságja. ,,Divat”volt mintegy három éve minden településen saját újságot csinálni, amely „divatot” a mindenhol meglévő igény diktálta. Ez megtörtént Tiszaföldváron is, lett Tiszaföldvári Hírlap 1989 decemberében, és próbálta a község lakosságát saját lehetőségei szerint tájékoztatni. Magától semmi nem lesz, így kellett, hogy valakik mindezt elindítsák, majd csinálják, még akkor is, ha a csinálni szó nem ide illő, de azt hiszem, a lényeget fedi, mert kemény munkát takar. Könnyű egy újságot megvenni, könnyű azt mondani, hogy miért nem ír az újság erről, vagy arról, vagy ezt ugyan miért pont így írta meg. Volt egy év, 1989, amit igazából a rendszerváltás kezdetének nevezhetünk. Ekkor megalakult egy társadalmi szervezet, aminek megítélése megalakulásakor és attól kezdve mindig ellentmondásos volt Tiszaföldváron. Ez a társaság a Tiszaföldvári Polgárok Társulata nevet viseli. Működési céljai között megfogalmazta, és - több más mellett - meg is valósította a helyi újság kiadását. A társulat az újság létrehozásával és eddigi működtetésével - tőle független szerkesztőség léte mellett - megítélésem szerint megtette azt, amit szükségesnek érzett. Nem ennek a rövid elmélkedésnek a része, hogy miért halódik a társulat, egy bizonyos, hogy az újságot majdnem három évig havonta lehetett olvasni. Kinek örömére, kinek bosszúságára, de volt, van?. Ezt az újságot csinálta néhány ember, sikerrel vagy sikertelenül, ezt döntse el az olvasó. Nem köszönet, az nem is kell, de tisztelet mindenkinek, aki kapcsolatba került az újsággal minden költségtérítés vagy díjazás nélkül, akik írtak bele, terjesztették, eladták, és átadták a gondolatokat és a gondokat. Egy valami nem történt meg. Tiszaföldvár tudomásul vette, hogy van újságja, ezt az itt élők igényelték is az eladott példányszámokból megállapíthatóan. Egy ilyen helyi újság pedig akkor tud működni, ha partner a község, van észrevétele, véleménye az olvasóknak, van közölnivalója azoknak, akiknek egyébként -legalábbis állításuk szerint - lenne mondanivalójuk. Példaként csupán annyit hoznék fel, hogy a község intézményeit, pártjait vagy meghatározó gazdálkodóit saját eredményeik, illetve gondjaik ismertetésére ne felkérni kelljen, hanem érezzék szükségét ennek, hiszen úgyis „zárt” közösségben vagyunk. Mondja el az állampolgár, vagyis a tiszaföldvári lakos is, hogy mi a gondja, teszem azt miért nem ég a közvilágítás, miért utálja a helyi adót, hol nagy a tócsa a járhatatlan úton, vagy ha nem úgy bántak vele, ahogy gondolta, és miért. Mindehhez még szükséges hozzátenni az önkormányzatot és annak hivatalát, aki a polgármesteri írások kivételével összességében nem tette meg az információ átadására, a lakosság tájékoztatására vonatkozó kötelezettségét. Pedig lett volna hol! Az újság több ízben kérte az együttműködést, és az együtt nem működési szándék ellenére mindig adott helyet az önkormányzat és a polgármester minden írásos megnyilvánulásának még más írás kárára is. Nem tudott ugyanakkor a lap helyet adni azoknak az írásoknak, amelyek az újságot szidták, elmarasztalták, vagy bármely más véleményt fogalmaztak meg, mivel a megjelentek kivételével ezen írások nem születtek meg. Magam részéről sajnálnám, ha Tiszaföldvárnak a jövőben átmenetileg nem lenne újságja. Meggyőződésem, hogy egy településnek kell egy lap, sokkal több, közvetlenül mindenkit érdeklő és érintő hírrel, írással. A Tiszaföldvári Hírlap válsága itt van és nem a kiadás anyagi gondjaiban. Lehet egy vagy több fizetett riportert és szakembert alkalmazni, akkor lesz mindig olvasnivaló. Az olvasó pedig eldönti, hogy róla szól-e az újság. Lehet úgy csinálni, hogy mindenki elmondja a véleményét, továbbadja a tudomására jutott híreket. Az újság szerkesztősége az utóbbiban bízott, és ez nem történt meg. Egy falusi újságot egy falu lakosságának nemcsak olvasni, hanem a maga módján írni is kell. Egy szerkesztőségnek nem lehet kompetenciája az, hogy visszajelzés nélkül az újság arculatát meghatározza, ha az az újság célja,hogy a községről szóljon. Tudva azt, hogy a Hírlap működtetésében minden feltétel és ellenszolgáltatás nélkül sokan vettek részt, tudva azt, hogy egyáltalán nem volt rossz az eladott példányszám, lehetőséget látok arra, hogy Tiszaföldvárnak lesz azért újságja - vagy ez, vagy valaki más által indított. Az önkormányzatot a magam részéről egytől óvnám, hogy a jövő hónaptól újságot indítson és támogasson. Hiszen ez az újság minden vélemény és közlemény megjelenésére ingyenesen rendelkezésére állott, amivel a lakossággal élő kapcsolatot létesíteni és tartani köteles testület és hivatal nem élt. Ezzel az válna nyilvánvalóvá, hogy nem a falu lakosságának tájékoztatása a lényeges, hanem az, hogy a tájékoztatás hol történik. Ez pedig, remélem, nem igaz. Abban az esetben pedig, ha ebben az ellehetetlenült helyzetben a Tiszaföldvári Hírlap megszűnik, a következő földvári újságot, annak elsőszámát olyan örömmel fogom kezembe venni, mint amilyen örömmel adtam át ennek az újságnak az első számát sokaknak 1989 decemberében. Dr. Vona László Nekrológ? De miért...
