Tiszaföldvári Hírlap, 1992 (4. évfolyam, 1-7. szám)
1992-01-01 / 1. szám
4 TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 1992. JANUÁR Dalos „szemle” ARCOK • SORSOK • DILI KI K a Nyíl úti iskolából nem kívánkoztam sehová.” 1991. december 14-én 17 órakor kezdődően sorra került a Tiszaföldvári Férfikar évadzáró hangversenye a Belterületi Művelődési Otthon nagytermében. Mintegy három óra hosszas műsoridőben öt kórus hatott a dalkultúra művészeti eszközeivel reánk, az ottlévókre. Kiemelkedően elragadó volt a KárpátlajaiTécsói Vegyeskar magyarságot kifejező műsora. Megcsillogtatta a szemeket a nézők érzelmeiben. Öröm és ragaszkodás sugárzott az emberi arcokon. A citerajáték művészetének csodáját nyújtotta a Cserkeszólói 5 tagú együttes. Előadásukban minden, ami szép és jó, együtt volt. Különös színt hozott a tekerós lant a megszólaltatott népdalokkal . Egyrészt az ismeretlen hangszer, másrészt gazdájának virtuóz játéka rendkívüli odafigyelésre intett. A Martfűi Női Kar sokéves hangversenyi kapcsolatát fejezte ki ezúttal is. Műsoruk kedves és megnyerő volt. Szép momentumként hatott a Martfűi Művelődési Ház igazgatónőjének a meghívása -elismerésként is - a técsói magyarok vendégszereplésére Martfűn az „Öregek Napján”. Erősítette a hangverseny színvonalát, és mélyítette a kórusok, települések közötti barátságot a Mezőtúri Vegyeskar ittléte. Különösen „testre szabott” az általuk előadott „Túri nóták” megszólaltatása, mely jellemzően életvidám. A Tiszaföldvári Férfikar most is jó! A „házigazda” szerepében repertoárjuk száma és tartalma ezúttal is példás. Megnyilvánulásukkal kifejezték a vendéglátást. Teljesítményük mögött nagy munka áll. A tartalmában gazdag, de szerény körülmények között megrendezett hangverseny községünk életében élő, emberi, magasztos célokat szolgál. Mindez elsősorban Jordán Antal szervező, vezető karnagy fáradságot nem ismerő, hozzáértő munkájának eredője. E megfogalmazás ihlete a hangverseny volt, mely maradandó élményt hagyott bennünk. N. Kovács Ferenc A véletlenek játéka, hogy a Baross körút 78. szám alatt lakó Tóvizi Kálmán tanító bácsi éppen 78 éves. Feleségével együtt évtizedekig tanították az alsó tagozatos gyerekeket a Nyíl úti iskolában. Sorsuk összefonódott az ott élő emberek sorsával.- Mikort került Tiszaföldvárra Kálmán bácsi?-Kunhegyesről 1940-ben jöttem ide, a Nyíl úti iskolában kezdtem tanítani és onnan is mentem nyugdíjba.- Milyen volt akkor a falu?- Elég sokait jó módban éltek itt. Az emberek törekvóek voltak, a szántóföldi földművelő parasztok és a szőlősgazdák is éltettek a gazdálkodáshoz. A falu akkori vezetői támogatták a kezdeményezéseket, arra törekedtek, hogy gyarapodjon ez a település. A téglagyár, a Báty а-féle cipógy ár mind nekik köszönhető.- Ma sajnos ezekkel már nem dicsekedhetünk.- Pedig jelentős települése volt a térségnek Tiszaföldvár. A háború utáni vezetők nem tudták mit és hogyan kell termi althoz, hogy ez tovább fejlődjön, így még ma is helyben topog a község. Pedig a lehetőségek most is adottak, csak össze kéne fogni. Ez itt sokszor nehezen ment. Az én szülőfalumban összetartóbbak voltak az emberek.- Sokkal kisebb település Tiszapüspöki.- Ez igaz, de nem csak ezen múlik, hanem az összefogáson. Jó katolikus falu volt Tiszapüspöki, én is úgy nevelkedtem és éltem. Szüleim földművelők voltak, hárman voltunk testvérek. Taníttattak minket, pedig akkor nagyon nehéz teher volt ez anyagilag. De az emberek biztatták, támogatták egymást és ez sokat jelent.- Hogyan lehetett egy paraszti család gyerekéből tanító?- Jól kellett tanulni, ez volt az első feltétel. Én szín egyes - ma ez kitűnőt jelent - tanuló voltam végig. Persze ez sem volt sokszor elég, mert akkor is voltak kivételezések a felvételinél és mi a sorban hátra kerültünk mindig. Nekem sikerült Szegedre felvételt nyernem és ott végeztem 28-33. között a képezdét. A család vállalta a teher nagy részét, hiszen az évi költségeimet kb. 50 q búza árából tudták fedezni az első évben, csak későbbkaptam kedvezményeket. A munkából nekem is jutott, hiszen a nyári szünidőkezdetétől nekem együtt kellett dolgoznom a családdal a földeken. Szeptemberben feltört, feldagadt kezekkel mentem vissza a képezdébe. Nagy ára volt annak, hogy a paraszti sorból kitörve tanult, iskolázott emberek lettünk.- Mi várta a kezdő tanítót?- Állásom volt, bár kezdetben gyakran vándoroltam. Minden helyen tisztelet és megbecsülés övezte a tanítókat. Még az idős emberek is tanító bácsinak szólítottak, és alig lehetett a köszönésben megelőzni őket. Sajnos ezek az emberi kapcsolatok is teljesen megváltoztak. Az iskolák felszereltsége bizony egészen kezdetleges volt és később is csak lassan javult. A Nyíl úti iskolában nem pámás székeken ültek a tanítók. A háború alatt és után mindenkinek nehéz volt az élete. Sokan el is hagyták a falujukat. Mi is elmehettünk volna Németországba, de úgy döntöttünk, nem hagyjuk itt Tiszaföldvárt. Men akik így tettek, magukra hagyták az embereket, és ezek azegyszerű emberek bizony azt soha nem felejtették el.- Az új rend mit kívánt a pedagógusoktól?- Erősen szemmel tartottak minket, részt kellett venni az agitálásokban, a felvonulásokon, tehát a mozgalmi életet szigorúan ellenőrizték. Hamar feljelentették az embert és nem kellett különösebben indokolni, kit miért vontak felelősségre -akár tettlegesen is - vagy függesztettekfel az állásából. Ahol tudtunk, kibújtunk a „feladatokig)” alól, vagy csakúgytettünk, mint aki lelkesen csinálja. Csak egy történetet arról, hogy milyen veszélyes volt ahelyzet. Volt egy mangalica disznót ábrázoló plakát ezzel a felirattal: „Futort ettem, ilyen lettem.” Ezt a szöveget valaki egy Rákosi Mátyást dicsóítóplakátraaképe mellé felírta. Nem tudták, ki tette, de példásan meg kellett valakit büntetni, hiszen a párt tekintélyén esett csorba. Be is vittek egy embert, csúnyán összeverték, de így bárkijárhatott volna. Én kicsit csalódtam az emberekben, még a barátaink között is voltak, akik úgy változtatták magukat, forgatták a véleményüket, ahogyan éppen hasznukra vált. Ez a mai változások során is sajnos így van, pedig össze kéne fogni.- Kálmán bácsi a közéletben is részt vett?- A pártok bekebelezése után tanácstag voltam hosszú ideig, mint párton kívüli, de többnyire ezek formális dolgok voltak, hiszen mindent felülről vezényeltek. Egyébként soha nem voltam és nem is akartam semmilyen mozgalom elkötelezett embere lenni. Én a tanítói pályát annyira szerettem, hogy nem vágytam más területre. Mindig azt kértem, csak ott taníthassak a Nyíl úti iskolában, nem kívánkoztam sehová.- Nyugdíjasként is ott maradtak, a kedves iskola közelében vettek házat. Az idő elszállt ugyan, de Kálmán bácsi szeme még mindig megcsillan, amikor a tanításról, az iskoláról beszél. Hosszú, békés nyugdíjas éveket kívánunk a TANÍTÓ BÁCSINAK. Köszönöm a beszélgetést. Petraskó Tamás
