Tiszaföldvári Hírlap, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1991-03-01 / 3. szám

1991. MÁRCIUS TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 5 Mit eszik a gyerek és mennyiért? (egy döntés hátteréről) Aki olyan szakmában dolgo­zik, amely kapcsolatos a gyer­mekétkeztetéssel, már régóta ta­pasztalhatja, hogy valami nincs rendjén gyermekeink étele kö­rül. Gond van az adagokkal, a minőséggel, a változatossággal, de főleg az árakkal. Az utóbbi áremelések hatására tömegesen hagyták el a gyerekek a menzá­kat, napköziket. Míg az élelmezésért felelős intézménynél ezek a tények csak számadat formájában csa­pódnak le, addig az iskolában - ismerve a családi hátteret is - tudják, hogy sok gyerek az egy­szeri napi meleg ételtől fosztó­dott meg azáltal, hogy elhagyta a menzát. Hogy pontosabban megért­sük a helyzetet, kicsit vissza kell mennünk az időben. A ’80-as évek elejéig az oktatási intéz­mények felügyelete alatt mű­ködtek a konyhák. Egy, 1981-es megyei tanácsi rendelet alapján kerültek a vendéglátó vállalat­hoz vagy a helyi áfészekhez. Ezek amolyan tipikus egyoldalú szerződések voltak, amelyek nem kérték ki az iskolák véle­ményét, csak rendelkeztek. így Tiszaföldváron is kialakult a „tömbösített” étkeztetés. Két nagy konyha látta (látja) el ebéddel Tiszaföldvár diákjait. Az egyik a gimnázium konyhá­ja, a másik az Ószőlői Általános Iskola konyhája. A többi oktatá­si intézménybe gépkocsival szállítják az ebédet. Ment min­den, mint a karikacsapás. A konyha főzött, a gyerek meget­te, vagy visszavitte az adagját, az árak mentek felfele, a fenn­tartó kaszírozott, a szülő meg fizetett. Az, hogy egy-két szer­ződés lejárt, ezzel nem nagyon foglalkoztak mind a mostani időkig. Az egyik iskola rájött, hogy saját fenntartásban gazda­ságosabban és jobban tudná megoldani a diákélelmezést. Vizsgálódásaik során kiderült, hogy 1983 óta nincs is érvényes meghosszabbított szerződésük az áfésszel. Fel is bontották az alapszerződést. Talán ez is kész­tette a továbbgondolkodásra az oktatási intézmények vezetőit. Azt kezdték vizsgálgatni, hogy a gyerekek számára hogyan le­hetne jobbítani az élelmezést, s beleszólásuk legyen az étrendbe is. Félreértés ne essék! Itt most nem arról van szó, hogy az in­­tézményveztők megharagudtak az áfészre és össze akarják rúgni vele a patkót, hanem arról, hogy keresik a gazdaságosabb, jobb megoldásokat. Mert miről van szó? Az áfész hatvanszázalékos rezsivel dolgozott (dolgozik), mely nem biztos, hogy mind a gyermekélelmezésre fordító­dott. Ment a - nagykalapba. S a nyersanyagok beszerzése is drá­gította az adagok árát. Nem mindegy az, hogy a mindenkori bolti áron szerezzük be az anya­gokat, vagy közvetlenül a ter­melőtől vásárolunk. Mindenki tudja, hogy az utóbbi az olcsóbb megoldás. S a közelmúltig az élelmezésvezetők csak bolti áron szerezhettek be nyersanya­got. Azonban ha az iskolák ha­táskörébe kerül az étkeztetés, nekik érdekük lesz a mindenkori olcsóbb megoldás megkeresé­se. Versenyeztethetik a vállal­kozókat, s az olcsóbbal dolgoz­nak. (Nem biztos, hogy mindig híg az olcsó hús leve.) Nagy lehetőség rejlik abban, hogy szezonban szerezzék be az árukat és befőtteket, savanyúsá­gokat készítsenek télire. A meg­kérdezett konyhavezetők kész­ségesen vállalkoznak erre a fel­adatra is. Nekik sem mindegy az, hogy pontosan tervezhet­nek, és hosszabb távra. Ehhez természetesen az szükséges, hogy a megbízott szakemberek, bizottságok mi­nél hamarabb és minél korrek­­tebbül mérjék fel az anyagi, va­gyoni helyzetet, mert csak ez képezheti egy becsületes alku alapját az áfésszel. Ezt mérte fel, ezt mérlegelte és erre szavazott egyhangú igennel az önkormányzati testü­let. S ki jár jól? Remélem, a gyer­mekeink, akik talán szeptember 1-től ízletes, változatos kosztot kapnak nem drágábban! G.A. Átmegyek kisgazdába...- ha addig élek is - mondtam hitvesemnek, született felsőcsatári Kerrgruber Antóniának, aki mellettem zokogott a televízió műsorát nézvén. Én is férfiason küszködtem a könnyeimmel, mivel néztük a Torgyán tekintetes urat, ezt a szép, derék parasztembert, ahogy a szájából folyik az az igazi magyar beszéd, mint a méz, nahát, hogy most jött vidékről, ottan minden teremtett lélek a földosztást várja, aztán ö ment az úton és látott egy anyókát egy nagy késsel a kezében, borzasztó elszánással, hogy aki az ö földjét visszaveszi, abba ő beleszúrja, hogy inneniül aztán patakvér foly, hát csak néztük a tévét, szem nem maradt szárazon, Anyóka - mondta neki Torgyán tekintetes úr - hát még ki se osztották. De ha kiosztanák, aztán újra el akarnák venni, akkor folyna a patakvér, méltóságos képviselő úr - kakaskodott az anyóka és dacosan fente a kést a műfogsorán. Nahát, ekkor intéztem történelmi szavaimat hitvesem­hez, született felsőcsatári Kerrgruber Antóniához, hiszen köztudott, hogy a nagyapónak 36 hold földje volt Kunböködön, én azt vissza­követelem a büdös zöld, vagy vörös, vagy mittudoménmilyenszínű báróktól és megfogom az eke szarvát. Már meg is kérdeztem a szomszédomat, a Vanczuleket, aki szintén főelőadó itt velem együtt Sopronban, hogy te, Vanczulek, mi az az eke szarva, mit fogni kell olykor, a Vanczulek sokáig tűnődött, te - mondja - én már hallottam, hogy tehén szarva, aztán ugyanezt egy meccsen is, hogy a bíró le van..., de nem tudta egészen biztosan, hát így aztán, gondolom, azt kellfogni, ha gyönyörű magyar jövendőt akarok. Nahát, én azt meg is fogom, mert hiszek ennek a szép, nagydarab, ízig-vérig magyar embernek, ennek a Torgyán tekintetes úrnak, hogy ottan van az én jövőm. Megfigyeltem én mára választásokon is, mentünk egyszerű Vanczulekkel a hivatalba, hát láttunk egy gyönyörű, színes kisgazda plakátot, rajta kis magyar tanya, piros tetővel, virágos ablakkal, de gyönyörű - mondom - te, Vanczulek, mi az a hosszú ott mögötte? De hülye vagy te - mondta Vanczulek - hát gémeskút! Az mi? Hát ásnak egy nagy gödröt, aztán ezzel húzzák ki belőle a vizet, fejleszti az izmaidat és sokkal romantikusabb, mintha a hideg-meleg csap jaidat csavargatod a fürdőszobában. Este aztán azon melegében lelkesen elmondtam a nejemnek a dolgot, lehet, hogy egy kicsit rosszkedvű volt, csak annyit mondott, hogy te pont olyan hülye vagy, mint amikor hozzádmentem feleségül, nem hiába mondta Málcsi néni, hogy messzire kerüljelek el, ha jót akarok magamnak, de én kitar­tottam, én akarok egy olyan tejjel-mézzel folyó Kánaánt, mert még emlékszem a nagyapámra, aki mesélte, hogy megtermett neki 12 mázsa búza is, hát az rengeteg lehet, csak dől a pénz a házhoz. Két csizmám is volt - mesélte az öreg - és egy fekete kalapom, ami 30 év múlva is olyan volt, mint az új, a jó bekecsemről már nem is beszélek... Szóval, ott tartok, hogy gyűjtöm a szaktudást az eljövendő éle­temhez, vettem egy nótáskönyvet a Lagzi Lajcsitől, ebből tudom, hogy szánt az eke, csireg-csörög sej haj a járom, mondom a Vanczuleknek, mi az, hogy járom, nem sajtóhiba ez? Nem úgy akarták (mi, hogy járok? Hiszen ez nem ikes ige! Sajnos a Vanczulek sem tudta, de megígérte, hogy utánanéz, hogy mi a fene csireg-csö­rög. Szóval jól haladok az önképzéssel, lassan be is kell fejezni, mert nem jó, ha túl sok van az ember fejében, még megveszem a Torgyán úr összes beszédeit díszkötésben, és szüntelenül figyelek Gergácz Elemérre. Egy gondom van mindössze,: olvastam ugyanis a Lagzi Lajcsitől, hogy avirtigli parasztember felesége cipót dagasztßzfa teke nőben. Leszámítva azt, hogy nem tudom, mi az a fűzfa tekenő, félő, hogy nejem, született felsőcsatári Kerrgruber Antónia ezt nem fogja felvállalni és visszaküld engem boldogemlékű nagyapámba, akit az Isten nyugosszon Kunböködön.-toll-

Next

/
Oldalképek
Tartalom