Tiszaföldvári Hírlap, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1991-12-01 / 12. szám
1991. DECEMBER TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 7 Betlehemezünk NEM VITÁS EZ MIKULÁS Hogy hogyan kezdődött a Megváltó földi élete s mi minden történt vele nyilvános fellépéséig, a Lukács által írt evangéliumból tudjuk. Ez a szíriai származású orvos, bár kortársa volt Jézusnak, nem tartozott legszűkebb tanítványi köréhez, legalábbis a tizenkét apostol közé nem. Az első század derekán, néhány évtizeddel a Mester földi élete után mégis leírni szándékozik az utókor számára, amit tud. Információinak egy részét az apostoloktól, más részét közvetlenül Máriától szerezhette be. így tekinthetünk be Jézus és Szűz Mária csodálatos életének misztikus részleteibe. Ennek köszönhetően tudunk az angyali üdvözletről, vagyis a megtestesülésről, Mária és Erzsébet (Keresztelő Szent János édesanyja) magnificatos találkozásáról, anépszámlálás miatti betlehemi útról, a Szent Család sikertelen szálláskereséséről, a Gyermek világrajöttéról, a pásztorok imádásáról stb. Ebből az evangéliumból kerül felolvasásra a születés története közel 2000 éve keresztény közösségeinkben minden karácsonykor. Ám az ember ha teheti, nem csak fülével, szemével is szereti befogadni az örömöt, a szépet és jót. Ezt az igényt elégítették ki a Biblia Pauperum (szegények bibli áj a)-ként a templomok falaira, ablakaira festett bibliai jelenetek, szobrok, de ennek az igénynek kielégítésére indult útnak a később szinte az egész világot meghódító „betlehemezés” is, Assisi Szent Ferenc jóvoltából. 1223-ra esik az a szereplése, amellyel a világtörténelem egyik legszebb jelenetét játszotta le előttünk. Amióta Betlehemben is járt, azóta szerette volna egyszer úgy igazán megülni a szent karácsonyt. Ezért a rieti völgy szélén fekvő Grecciót szemelte ki arra, hogy ott megünnepelje karácsony napját. Magához kérette Velita János urat, akié Grecció vára volt, és kérte őt, készítse el az ott levő barlangban a jászolt, szénát, s vezettessen oda szamarat és ökröt, hogy méltóan és legelképzelhetőbben tudja barátaival megülni a nagy ünnepet. Minden úgy is történt. Ferenc a szentmise alatt szerpap szerepében fölolvasta az evangéliumot, majd prédikált a népnek. Ott volt az egész környék. Mindenki örvendezett, s Ferenc is odavolt az örömtől. Valahányszor kiejtette a Betlehem szót, bégetó bárányként nyújtotta el annak első szótagját. Alig tudott kifogyni az Úr szegénységének és szegény király születésének ecseteléséből. A jelenlévőkre felejthetetlen hatást gyakorolt az első betlehemi éjszakának ilyen eleven visszaidézése. Ez a Szent Ferenc szemlélődő s az isteni titkokat mélyen átélő lelkiségéből fakadógrecciói éjszaka lett a ma is élő „Betlehem-járás” sugalmazója. Községünkben is elindulnak karácsony előtt a betlehemesek. Öreg pásztor, kisbojtár és angyalkák adnak módot rá, hogy üdvözöljük az Üdvözítőt. Betlehemes ének: Betlehem kis falucskában, Karácsonykor éjfél tájban Fiú Isten ember lett, Mint kis gyermek születeti Ot nevezték Jézuskának, Édesanyját Máriának, Ki pólyába takarta, Befektette jászolyba. Az angyalok fenn az égen, Mennyei nagy fényességben, Zengették az éneket: Emeljük fel szívünket... Minap hallgattam korombeli barátomat, amint szomorkásán dicsekedett - mai szólás szerint: nosztalgiázott -, hogy a karácsonyok (telek) annak idején mindig hófehérek, jégkristálytól csillogóak, egyszóval, egészen mások, igaziak voltak. Már majdnem helyeselni kezdtem neki, amikor rádöbbentem, én ezt a szöveget hallottam már, talán többször is, ifjonc koromban, az .öregek’ szájából, szóról szóra, ugyanígy. A világ ugyan változik, de a különböző karácsonyok emléke egyformán gyönyörűre szépül az idők szűrőjén. Suttyó gyerekkoromban, éveken keresztül, minden ádventen betlehemes csapattal jártuk a házakat, és valóban nem emlékszem olyan ádventre, amikor hó vagy „valódi tél” ne lett volna. A betlehemes játék formája, története, szereplői az én gyerekkoromban is ugyanazok voltak, amelyeket néprajzi leírásokból, vallásos népszokások ismertetőiből ma is olvashatunk sok apró változattal, de ugyanúgy zajlott a Jézuska születésének majd kétezer esztendős misztériuma körül. Az ünnep előtt hat-nyolc betlehemes társaság is járta a falut, sokszor összetalálkozva ugyanazon háznál. A „vetélkedés” elkerülhetetlen volt, és bizony - néha - előfordult a „kisebb” csapat futamodása is, de úgy emlékszem, a „konkurrencia” templomocskájának-istállócskájának sérthetetlensége szent volt. Aki a betlehemet vitte, annak sose kellett szaladnia. Volt aztán úgy is, hogy véletlenül összefutva, együtt szerepelt két társulat, az ajándékon megosztoztak és békésen szét váltak a „fellépés” után. Ha egy estén két-három csoport kopogtatott is be ugyanazon a portán, alig volt példa rá, hogy a később jelentkező ne nyert volna bebocsáttatást. Az emberek szívesen vetették össze, dicsérték, vagy csú folták ki a produkciók erényeit és baklövéseit. Aztán, az ötvenes évekre, valahogy megfogyatkozott a betlehemes kedv, mint ahogy egyre fogyatkozott az a kevés jó is, ami a világégés után ebben a kis országban megmaradt. Megfogyatkozott leginkább a jóakarat... Nem emlékszem, hogy hirdetett törvény tiltotta volna a betlehemezést, de tudtam letaposott, meggyújtott betlehemes templomocskákról, „kékfoltos" betlehemes angyalokról. A fiatalok (és a kevésbé fiatalok) mindig megkeresték és megtalálták a módját, hogyan őrizhetik meg, menthetik át az ünnepkörök kultuszának elemeit, saját és mások örömét. „Divatba jöttek” annak idején a Miklósnapi összejövetelek, ünnepségek, amelyeket azonnal államosított a „télapó”. Államosította, mert indítékát, alapjait megszüntetni, minden igyekezete ellenére sem tudta. Pedig alaposan igyekezett. Emlékszünk, volt egy-két olyan évünk, amikor maga a karácsony ünnepe került veszélybe, a fenyőfát („fenyőünnepet”) újév reggelére próbálták átültetni, a nagy testvér fája mellé. Ebből az időből maradt emlékezetes számomra egy középiskolai Télapó-ünnep, amelynek botránnyá fajulását áldott emlékű tanárom, mai napig sem tudom, hogyan tudta megakadályozni. Az ünnephez köszöntő kellett, a köszöntőt barátom írta, közösen mondtuk - játszottuk - el. A verses szöveg egy részét az iskolai cenzúra előtt „minta gyanánt’ ’előzetesen bemutattuk és az engedély birtokában elő is adtuk. Átütő volt a siker és a hatás, mivelhogy a szöveg a következő apró - mai szemmel azt kell mondjuk, ártatlan - szakasszal bővült: Még nincs itt az idő, hogy befogjam szájam, Fojtsuk meg kedvünket jó orosz teában. Pobjeda kocsiján az öreg Télapó Elérkezik úgyis, bundája csupa hó; (A bunda is orosz, kissé szűk meg meleg.) Püspöksüvegjét is elhagyta az öreg, Pásztorbotját MANÓ lopta el az úton, Békegalamb ül most helyette egy rúdon. De minket nem csap be, mesterek! Nem vitás, Kilátszik a lóláb: Ez a vén Mikulás! hogy megtaláljuk az utat lélektől lélekig és együtt tudjuk keresni és megtalálni az utat, mely községünknek szebb jövőt ígér. A tavalyihoz hasonlóan szeretettel várjuk templomunkbaközségünk minden jószándékú lakóját világnézettől s felekezettól függetlenül. Megkülönböztetett tisztelettel hívjuk az önkormányzat tagjait és az intézmények vezetőit; tiszteljenek meg bennünket jelenlétükkel. Január 12-én, vasárnap délelőtt 10 órakor ünnepi szentmisében gondolunk vissza az elmúlt évre, s tekintünk előre az 1992-es esztendőre. A tiszaföldvári katolikus egyházközség * * * Karácsonyt ,éjféli’ szentmise december 24-én Homokon 22 óra 30 perckor, Tiszafóldváron éjfélkor kezdődik. Martfűn a szakközépiskolában este 21 órakor. Most is előttem van a jelenlévő tanárok sápadt arca, és még most is bánt a lelkifurdalás, hiszen aki abban az időben „tudatos lényként” élt, tisztában van vele, hogy egy ilyen „tréfa” milyen következményekkel járhatott. Mi megúsztuk egy rovóval és egy közepes félévi magatartás-osztályzattal. Egy-két éve, úgy tűnik, megférhet egy személyben Mikulás és Télapó, és a „jóakarat mindenféle népnek és nemzetségnek”. Remélem ezt akkor is, ha tudom, a békétlenség is fel-felizzik. Reményemet erősbíti, hogy a Mikulás, a betlehemezés, de maga az egész ádventi ünnepvárás a karácsonyhoz tartozóváválik, elsősorban a mai gyerekek számára adva meg az öröm boldogságát. A gyerekek öröme pedig a felnőttek békességének legbóvizűbb forrása. V. E.
