Tiszaföldvári Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 1-12. rész)
1990-05-01 / 5. szám
TISZ AFÖLDY ARI HÍRLAP / V Figyelj, kicsim! Mondanék valamit. Csak úgy, eszembe jutott, ahogy hosszú, fényes hajadat fésülöd a tükör előtt, s immár féligmeddig kamaszlányként forgolódsz ott. Mondanék valamit... Az idő könyörtelenül rohan át felettünk. Esténként, ha emlékidézön elüldögélünk a konyhában, és sorra vesszük kilencévnyi életed maradandó mozzanatait, egyre több és több a felidézni való. Legtöbbször egyetlen hang, egyetlen gesztus is elég, és máris szállunk vissza az időben, percekre megállítva a rohanást. Ilyenkor visszatérnek totyogós aprónapjaid örömei, s nevetve tudjuk immár idézgetni hajdanvolt rosszaságaidat is. Amikor megszülettél, a játékszerünk voltál. Igazán fel sem tudtuk fogni egy ideig, hogy mi történt velünk. Megváltozott az életünk, változni kezdtünk mi magunk is. Tán észre sem vettük rögtön, hogy egyre inkább rajtad átszűrve érzékeltük a világ dolgait, a jelenségek pedig a jelenléteddel megfestve ivódtak be zsigereinkbe. Nőttél, és mi a növekedésedből észleltük az idő múlását. Fura volt az az első közös korszakunk. Még világosan éltek bennem saját gyerekkorom emlékképei. Úgy éreztem, nemrég volt csak, hogy biztonságot keresőén kapaszkodtam apám ujjaiba, ahogy te is tetted velem, s az anyám ajkáról hangzott legszebben, hogy kisfiam... Csodálatos, felnőtté érlelő érzés volt, hogy immár belém kapaszkodik valaki, biztonságra vágyva, s esetleg az én számban nyerhet új tartalmat a szó: kislányom... Figyelj, kicsim! Szeretném azt is elmondani neked, hogy nem rád haragszom én, ha idegesen, feszülten jövök haza a szerkesztőségből. A felnőtt világ miatt vagyok legtöbbször ilyen, s bizony nem ritka, hogy ennek te iszod meg a levét. Érdemtelenül. Hát nem furcsa, kifacsarodott ez a világ? Bajainkat, feszültségeinket, olykor dühünket éppen azoknak zúdítjuk a nyakába, akiket legjobban szeretünk. Ilyenkor csak állsz, nézel a nagy, meleg, barna szemeiddel, és az istennek sem érted, hogy miért kiabál veled az apád. Ha tudnád, mennyire szégyenlem olyankor magamat! Emlékszel? Először nagyot néztél, amikor egy ilyen vihar után odamentem hozzád, és azt mondtam: ne haragudj, nem kellett volna kiabálnom veled. Tudod kicsim, ezek a robbanó felnőtti feszültségek legtöbbször önnön tehetetlenségünk miatt vannak, amiket a legkevésbé sem lenne szabad a ti - a gyerekeink - vállára raknunk. Jó lenne, ha ki tudnád te is gyomlálni magadból ezeket a pillanatokat. Jó lenne őket elfelejteni. Figyelj, kicsim! Jó lenne, ha tudnád: szeretlek. S az is jó lenne, ha nem csak abból, hogy mondom. Szeretlek minden ízemmel, minden gondolatommal... Aggódással és örömmel, féltéssel és büszkeséggel. Már nem kapaszkodsz úgy, védelmet keresőén az ujjaimba, mint régebben, most már másként fogjuk egymás kezét; nem bújsz hozzám annyiszor bátorításra várván, ha az est sötétje betakar; nem kell már füröszteni téged, és a ruháidat is magad választod ki reggelente. Megnőttél. Az idő könyörtelenül átrohan felettünk, és az esti emlékidézők történetiéi rohamosan szaporodnak. így van ez rendjén, miért lenne másként...? Nézem, amint hosszú, fényes hajadat fésülöd a tükör előtt. Mondanék valamit: büszke vagyok rád! Apád / L.M. L. / Gyermekeink Fotó: Tajti Gábor A tartalomból Ballagás után Arcok, sorsok, emlékek Mit ünnepelnek pünkösdkor? Bort inni nem szégyent Erdélyből jöttek V. j
