Tiszaföldvári Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 1-12. rész)
1990-02-01 / 2. szám
TISZAFÖLDVARI HÍRLAP Töprengés március 15-e táján Ismét ünnepre készülünk! Még most is látom magam előtt a múlt évi ünnepid tömegeket, amint önfeledt lelkesedéssel éltetik a szabadságot. Jeles nap volt 1989. március 15-e. Egy nemzet ismét magára talált, és büszke lehetett dicső múltjára. Milyen lesz az idei? Mit tanultunk a múltunkból? - teszem fel a kérdéseket, hiszen váratlan fordulatokban gazdag történelmünk arra késztet mindannyiunkat, hogy keressük a "jelzőtüzeket", az útmutatást, ami segít eligazodni mai valóságunkban. "A szó elszáll, az írás megmarad" - tartja a régi mondás, s egyszerre örülök és szorongok, mert megérint az írás felelőssége. Mégis elmondom, hogy azon a 142 év előtti márciuson egy negyedszázados, szívós küzdelem gyümölcse érett be. A feudális viszonyok szintjén megrekedt magyar társadalom és gazdaság alakult át óvatos, néha tétova lépésekkel 1825 és 1848 között Sokévszázados politikai egyeduralmát és gazdasági erejét óvó nemességünk legjobbjai belátták, hogy érdekük és erkölcsi kötelességük: kiváltságaikról önként lemondva, jobbágyaikat felszabadítva megteremtsék anemesség és a jobbágyság összefogását Kölcsey és Petőfi, gróf Batthyányi és Kossuth tudván tudták, hogy széles társadalmi összefogás nélkül sem függetlenedési törekvéseink, sem gazdaságunk felvirágoztatása nem valósulhat meg. 1990 nagy kérdése, hogy ma kik lépnek a nagy elődök örökébe. Milyen erők vezetnek ki bennünket a mély válságból? Lesznek-e ma olyan vezérek, akik a választási küzdelem forgatagában sem feledkeznek meg a bölcs mértéktartásról? Az egyénekben felhalmozódott keserűség és indulat ugyanis nem válhat, mintegy összegeződve, képviselői, illetve pártprogrammá! Ha valaki valóban tanulni akar múltunkból (s nemcsak jelszavakat puffogtat), akkor érdemes azon elgondolkodnia, hogy miért volt Közép-Európa legkövetkezetesebb, legeredményesebb forradalma (a mi negyvennyolcunk) az akkori európai forradalmi hullám egyetlen vértelen és mégis győztes forradalma. 1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétel nem a forradalom vereségét jelentette. A márciusi vívmányok jelentős része megmaradt és utat nyitott a polgári fejlődés számára. Igaz, a kedvezőtlen nagyhatalmi erőviszonyok hatására elveszítettük függetlenségünket. Ma, amikor "pesszimista népként" emlegetnek minket, tudom. nagyon sokan nem értik, hogy most valóban páratlanul kedvező számunkra a nemzetközi helyzet Lényegében nem fenyegeti eljövendő eredményeinket a "külső megsemmisítés" réme. Rajtunk múlik, vezetőkön és vezetetteken, hogy lesz-e, és milyen lesz az eredmény. Ma a magyar külpolitika és a demokráciát formáló belső változások nemzetközi elismerést váltanak ki. De igaztalanok vagyunk, ha azt állítjuk, hogy ez az elismerés csak az utóbbi 1 -2 év eredményeinek szól. Ahogyan a reformkort elindító Széchenyi István nélkül nem lehetett ’48, úgy nem születhetett volna meg a mai Magyarország az ’56-os népfelkelés, de a helsinki folyamat nélkül sem. "A múltat be kell vallani" - írja József Attila. Ez azt is jelenti, hogy múltunkból nem szabad és nem lehet önös érdekek szerint tényeket, embereket, eseményeket kiemelni, illetve elhagyni. Vállalnunk és értékelnünk kell - akár akarjuk, akár nem - az egészet. Értékelni, azaz összefüggéseit feltárni, értékelni: eredményeit felmutatni. 1848. június ában kiélezett küzdelem folyt történelmünk első demokratikus választásán. Aradikális programmal induló, akkor már közismert Petőfi ezen vereséget szenvedett. A gyökeres változásokért küzdő költő az új nemzetgyűlés képviselőit így figyelmezteti: "Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s amely porhatag már. Vessétek azt el kérlelhetetlenül." Az akkor már paraszti és nemzetiségi megmozdulásoktól szaggatott országban, amelyet ráadásul fenyeget a Habsburgok katonai beavatkozása, Petőfi is csak azt mondhatja, hogy múltunkra, annak erős és tartós építőköveire lehet az új Magyarországot építeni. Amikor számot vetek azzal, hogy milyen tanulságokkal szolgálhat a mának a múlt, az is megfordul a fejemben, hogy vajon egy év múlva hányán vállaljuk-vállalhatjuk korábbi önmagunkat. Ézekben a nehéz időkben méginkább fontos: készüljünk nemzeti ünnepünkre! Március 15-én öltözzünk ünneplőbe, s tűzzünk fel kokárdát! Ünnepeljünk együtt a Kossuth-szobomál! Jelenlétünkkel fejezzük ki, hogy magunkénak érezzük 1848. márciusának üzenetét! Kalóz Sándor KOSSUTH 3*4«
