Szabó László – Gulyás Éva – Csalog Zsolt szerk.: Szolnok megye néprajzi atlasza II. 1. (2001)

86. GYERMEKIJESZTŐK (Hoppál Mihály)

tosabban olyan területeken, ahol feltehetően kun betelepülőkkel számolhatunk. Ha néha hozzáfűztek magyarázatként valamit a szóhoz, akkor „valami csúnya szörny alak"-nak (Mesterszállás), „olyan ördögfélé "-nek (Kunhegyes), vagy egy fekete és szarvaslénynek írták le (Tiszabura). A mókár-nak és mókás-nak hangzó alakváltozatokat romlott alakoknak tekintjük. Van adatunk a mókár-nak mókus jelentésére is. Ez annál is érdekesebb, mivel a mókusra vonatkozó adatok alig maradnak el a mókár-tól (57. mókár és 51. mókus). Ez a szám feltűnően magas, különösen, ha azt tekintjük, hogy ennek az alföldi területnek nem éppen jellegzetes állata a mókus, de még ha az lenne is, egyáltalán nem nevezhető félelmetes, ijesztő külsejű állatnak. Érdekes, hogy a mókus-t egyes adatközlők „láthatatlan lény "-nek (Tiszabő) „olyan ördögfélé"-nek (Mesterszállás), „valamilyen állat"-nak (Jánoshida) tartják. — Jelentős helyen említették az ördög szót is gyerekijesztő funkcióban, tehát a jelentés síkján is egymást erősítik ezek a kifejezések, s így nem véletlen, hogy ez utóbbi ismert köznyelvi szót használják a csak ijesztőként ismert nyelvjárási kifejezések magyarázására. Az egész alföldi területet átfogó gyűjtéseinkből tudjuk, hogy a mókus (mint gyerekijesztő szó) hangtanilag jól beleillik a következő szócsoportba (mind kizárólag gyerekijesztők): Bankus — mankus — monkus — mókus — kókus — kónkus — kóku. Egyelőre tehát a játékos gyereknyelvi szóképzés eredményének tekinthetjük, nem zárva ki azt a lehetőséget, hogy egyszer felbukkanhatnak távoli párhuzamai — mint ahogy megtaláltuk a mókár párhuzamát a csuvas nyelvben ugyancsak gyerekijesztőként. (Vö. Népi Kultúra — Népi Társadalom II. kötetében). A kókár-ról túl kevés (mindössze 8) adatunk van ahhoz, hogy egyértelműen állíthassuk azt, hogy a mókár alakváltozata lenne, bár az adatközlők többször is állították, hogy „ a mókár és a kókár ugyanaz!" — Egyébként egyetlen kivételtől eltekintve, mindenütt együtt szerepelt a két szó a lakosság tudatában, s mindkettő kizárólag gyerekijesztőként. (Feljegyeztek egy kókás alakváltozatot is!) A kókó, vagy kókós ijesztőszavakról az országos felmérés alapján tudjuk, hogy az a 'palóc'-nak tartott falvakra jellemző. Szolnok megyében előfordul: Jászárokszállás, Jászfényszaru, Tiszaigar, Pusztamonostor falvakban. A kókó, kókós köréhez talán odakapcsolható, mint alakváltozat a konkós is (legalább is Szolnok megyében). A gyerekijesztő szavaink között ugyanis gyakori, mint azt az országos mintából tudjuk, a n-hanggal kiegészített alakváltozat (pl. bakus, bankus, kankus, kunkus, konkus, kankó, konkó, kanka, kankas stb.). Az ország északi — az ún. palócok lakta — területeire jellemző a kókó, kókós, ill. a vasbába gyerekijesztő szavaknak a használata megyénkben csak Jászárokszálláson és Pusztamonostoron ismerik. Diószegi Vilmos a markoláb ismeretét a palóc-betelepülők hiedelem tudásához kötöttnek tartotta, 42 markoláb adatunk azt mutatja, hogy jelentős palóc betelepüléssel kell számolni a megye területén. Az adatközlők, amikor markoláb-ról kérdezték őket, már nem emlékeztek pontosan, hogy mi is az, a legtöbben „valami ördögféle alak"-nak (Mezőtúr), „maskarába öltözött ember"-nek (Jászalsószentgyörgy) „madár"-nak (Szajol) „a holdvilág nem látható részének" (sic!) (Jásztelek) mondták. Fontos kiemelni, hogy Törökszentmiklóson megjegyezték, hogy csak a katolikusok (vagyis a betelepülők!) használták (két romlott alakváltozatát is feljegyezték: makarász, merkoláb). Az országosan két legismertebb, leggyakoribb gyerekijesztő a mumus és a rézfaszú bagoly a megye területén gyűjtött anyagban is egyenletesen szerepel. Az előbbinek a következő szabályos alakváltozatai is szerepelnek a feljegyzésekben: mum-mum (Tiszaörvény), „gyün az erdőbü' a mummus!" (Jászivány), „elvisz a mumusa!" (Jászjákóhalma), valamint szabályos hangmegfelelést mutató bubus (Bácsfeketehegy). A rézfaszú bagoly-ról a következő érdekes adalékokat közölték: általában a nagyobb gyerekeknek, főleg fiúknak mondták, annak, aki félős volt, nem mert kimenni este, sötétedés után az udvarra (Tiszaderzs, Jászberény). Több alakváltozata ismert, ezeknek egy része eufemisztikus ill. annak elkerülése, hogy ki kelljen mondani a gyerek előtt a szóösszetétel második tagját, rézfülű bagó, réztökű bagoly, nagyfülű bagó, fülesbagoly, vagy csak egyszerűen: a bagó(ly), vagy a rézfaszú. Egyelőre semmi biztosat nem tudunk mondani e gyerekijesztő kifejezésünk eredetéről és kultúrtörténeti párhuzamairól, pedig több mint biztosak lehetünk afelől, hogy egy ilyen jelzős kifejezés nem véletlenül marad fenn a nép emlékezetében a moldvai csángók körében éppen úgy, mint Zalában, s egyformán csak gyerekijesztői használatban (esetleg még káromkodásban!). A manó és a pulutó bár csak egy-egy adatunk van használatukra, értékes adalékok e két sokat vitatott eredetű néphitalak használatához. 42