Szabó László – Gulyás Éva – Csalog Zsolt szerk.: Szolnok megye néprajzi atlasza II. 1. (2001)

106. A VESZETT KUTYA KÜLDÉSE (Csalog Zsolt)

Néhol a hit majdnem csak racionális formában él: egyes emberek jól értenek a kutyákhoz, paran­csolni tudnak nekik. „ Orvos Kis Jánost nem bántották, nem ugatták a kutyák sehol. Nagy kutyamester volt. Rá se néztek a kutyák. Ezért a gazdák elzavarták mindenhonnan, nem szerették, hogy nem ugatja a kutya. Balog Miska bácsi, a juhász volt még így a kutyákkal." (68.) „A kutyát ^általában a kutyákat, nemcsak a veszettet!) örökre el tudta küldeni Orvos Kis János. A kutya lehajtotta a fejit, mint aki szomorú, és csak ment, ahova kűdte, a farkát a lába közé húzva. " (68.) Az adatok sora azonban átvezet e változatok népesebb csoportjába, ahol a háttér már egyértelműen hiedelem-jellegű: Veszett Nagy Sándor „oda kűdte a veszett kutyát, ahova akarta. De meg is tudta gyógyítani." (54., hasonló fogalmazás: 53.) Veszett Nagy Sándor tiszasasi komájával találkozott Szentesen. Kérdezi: — Akarod-e, hogy eljöjjön a kutyád Sasról? — A koma kutyája hamarosan megjelent. (58., nem szószerinti lejegyzés.) Veszett Sándor „értett a kutyák nyelvén " (53.) „Ha Nagy Istvánnak szüksége volt valamire, elkűdte oda a kutyáját, az vitt neki mindent. " (40.). A hozzáértő általában személyes bosszúból küldi a veszett kutyát más jószágára. Veszett Nagy Sándor „ha nem adták meg idejében az uraságnál a konvenciót, akkor megmaratta a jószágot" (59.). A tiszaroffi Tóth Péter és János értett a küldéshez, de általában nem éltek vele, egy eset kivételével: az 18­90-es években Borbély Géza földbirtokos megverte Tóth Péter fiát, ezért az megveszejtette Borbély ökreit (31.). „Orvos Péterek más jószágjár a nem kűdték a veszettséget, mer jószándékkal voltak, de tehették volna." (31.). A személyes bosszú mellett gyakori motívum, hogy a veszettség küldés útján történő terjesztése a veszettorvosi praxis üzleti fogása. Veszett Nagy Sándorról „azt beszélik, hogy ami­kor nem volt pénze, ő kűdte el a veszett kutyát egy-egy emberhez, hogy marja meg. A megmart ember hozzá ment gyógyításra — akkor aztán meg is gyógyította." (62.) Orvos Tóth „rosszindulatú ember volt, mer abból élt, hogy másoknak bajt okozott. Ha aztán hozzáfordultak segítségér, csak úgy sikerült a gyógyítás. " (45.). „Orvos elküldte, hogy marjon az a kutya, mer abból neki nagyobb haszna volt. Adott aztán mosdóvizet, füstölőt. " (37.). „ Orvos Péter minden évben pénzt kért a falukból. Ahonnan nem kapta meg, oda a nyájba veszett kutyát küldött. Akkor mindig kihívták a nyájhoz, hogy kergesse el a kutyát. " (39.). „A roffi Tót Jánosnak volt itt cimborája, aki tudott ráküldeni, hogy hívják a Tótot. " (37.). Ezzel függ össze, hogy a veszett kutyákat gyakran a veszettorvos tulajdonának, megbízottjának tartották: Egy történet szerint egyszer a gyerekek egy udvarból meghajigáltak egy az utcán haladó kutyát, mire az bement az udvarba és megmarta a gyerekeket. Néhány óra múlva hívatlanul jött Tóth Péter, megszidta a gyerekeket, hogy „Máskor ne bántsátok a kutyámat" és meggyógyította őket. (31.). „A Pap-tanyáná lakott nagyapám apja. Akkor még nem vót az igazi országút, csak jodút. Azon gyütt egy kiskutya. Ük meg, gyerekek, hozzáfogtak hajingálni. No, ez meg beszaladt ere, be az ólba, mind a három disznót megmarta! Másnap ászt gyün a Nagy István. Ászt kezdi mingyár: — Idehagass he! Mon­dd meg ezeknek a gyerekeknek, hogy az útonjárókat ne hajingálják! — Hát az ű kutyája vót az!" (41.) A tiszaroffi Orvos Péterről azt tartották, hogy ő és kutyája is veszett kutyává tud változni. Ha valahol láttak egy veszett kutyát, s utána elmentek Orvos Péterékhez, gyakran az ő kutyájában ismertek rá a látottakra. Aki felismerte így a kutyát, azt nem is gyógyítota meg Orvos Péter (39.). „ Volt Tiszafüreden egy Agócs József nevű kisbéres. Egyszer megmarta egy veszett kutya, elmentek Karcagra Nagy Istvánhoz. Ászt felismerte Nagy Istvánnál a kutyát, hogy — Ni, ez harapott meg engem! — Őt aztán nem gyógyította meg Nagy István. " (40.) A küldés módszereit részletező adatok: Orvos Tóth Péter „ el tudta kűdeni a faluból a veszett kutyát, csak ránézett és az ment, csak elkűdte a szemével" (31.). „Ha bejött a faluba és ránézett a kutyára, az azonnal megveszett" (59.). A karcagi veszettorvos „rátette az állatra a kezét, azt mondta neki, hogy — Vesszél meg! — és az megveszett" (45.). „Apám ment Kisújszállásra szekérrel. Ment vele Orvos Tót is. Egyszercsak szembejött velük egy veszett kutya. Mindjár mondta Orvos Tót, hogy ki kűdte ezt hozzájuk. Rászólt, hogy — Fordulj vissza, hé, mer mink meg tihozzátok megyünk! — Erre a kutya visszafordult." (45.) A hozzáértő azt is megtehette, hogy a más által küldött kutyát eltérítette útirá­nyától, vagy visszazavarta küldőjéhez (32.). Orvos Nagy István „mikor már ment vissza a nyájtól, egy fehér kutya ment át a szekere előtt. Erre megemelte a kalapját — nem lett több marás abba az évbe. " (42) Veszett Nagy Sándor „ ahova elkűdte a veszett kutyát, az ott mindent meg is mart. Sokszor ő maga ment el kutya képébe. " (55) „Ha az egyik pásztor a másiknak bosszúságot akart okozni, akkor kutyát küldött rá, hogy megpocsékolja az állatait. " Nem a saját kutyáját használta fel erre, mert rendszerint a kutya bele is döglött a rábízott kötelesség teljesítésébe — egy kóbor kutyának adta a parancsot. Kenye­ret adott neki, felemelte, és az ujjával abba az irányba mutatott, ahova a kutyának menni kellett. (32) 113

Next

/
Oldalképek
Tartalom