Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)

Novák Tibor József: A teutoburgi-erdőtől az Északi-tengerig a Hunte és az Ems között

kunyhókat tudtak csak építeni a láp földszigetein. A „tőzegbányászat” csak a második, harmadik évben vehette kezdetét, hiszen először csatornákat kellett mélyíteni a tőzeg felszínébe, majd ha az eléggé kiszáradt, akkor lehetett elkezdeni a kitermelést.

A lápkolóniák lakóinak még saját „gabonája” is volt. A tőzegtől megfosztott vizenyős, tápanyagszegény homokon ugyanis nem nőtt meg semmiféle hagyományos kultúrnövény. Az első telepesek egy igénytelen keserűfüfélét („Buchweizen”, Fagopyrum esculentum) termesztettek; apró magvainak lisztjéből kenyeret és süteményt készítenek mindmáig a helyiek. A belőle készült palacsinta - cukorrépasziruppal ízesítve - igazi ínyenc csemege.

A kezdetben lecsapolásra szolgáló árkokat a tőzegfejtés haladtával egyre mélyíteni kellett, így a későbbiekben aztán víziútként is funkcionáltak. A belvízi csatornákra jellemző hajókkal, tjalkokkal hordták ki aztán a kivágott, kiszárított tőzegtéglákat, majd a városokban élelmiszerre, ruhára, illetve az építkezéshez szükséges téglára cserélték.

A lápvidék településem máig a csatornák jelentik a főutcát, amelyeken a múltban felnyitható hidacskák biztosították a hajók áthaladását. Manapság mindenesetre nem nyílnak már fel Saterland hangulatos hidjai, a több ezer kilométer hosszú csatornahálózatot túlságosan költséges lenne a vízi közlekedés igényeinek megfelelő állapotban tartani. A lápok tőzegrétegeinek

Egy felnyitható híd (Klappbrücke) és régi hídőrház Saterlandon (Fotó: Novák Tibor József)

13