Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Novák Tibor József: A teutoburgi-erdőtől az Északi-tengerig a Hunte és az Ems között
A geest A túlnyomóan homokos üledékekből álló geest domborzata egyhangú. Jég által elegyengetett felszíne tökéletes síkság képét mutatja, néhol alig mélyülő olvadékvízbarázdák tagolják. Anyaga többnyire finom homok, de a legváltozatosabb méretű és minőségű kőzetdarabokat is megtaláljuk benne. Leggyakoribbak természetesen a skandináviai eredetű kristályos kőzetek, amelyeket a pleisztocén jégtakaró szállított idáig, de találhatunk itt radiolarit kavicsokat is, amelyek a német középhegységekből származnak, s még a jég előrenyomulását megelőző folyóvízi szállítással kerültek erre a területre. A fenékmoréna anyagába beágyazott óriási vándorkövek - „Findling”-ek - képezték az építőanyagát az errefelé elterjedt, többnyire bronzkori megalitikus sírépítményeknek is. A geest jelentősége az északnémet tájban mind gazdaságtörténeti, mind kultúrtörténeti szempontból kulcsfontosságú. A járhatatlan lápok és lakhatatlan folyóártéri marsch síkságok közül kiemelkedő geesttáblák voltak az emberi megtelepedés gócpontjai már a kései kő-, illetve a bronzkorban is. A jégkorszak után csak éppen beerdősült területekre az emberi tevékenység hamar rányomta bélyegét. A legeltetés mellett a megritkult erdőfoltok között idővel a szántóföldi művelés is megjelent. Hagyományos gazdálkodási forma terjedt el, amely során a szomszédos lápvidéken kitermelt tőzeget, illetve az erdőből gyűjtött lombavart az állatok almozására, majd az almot a tápanyagban szegény geestek trágyázására használták fel. A korai középkor óta folyamatos használat sajátos talajtípust („Plaggenesch”) eredményezett, amelyen - a geest homokja felett - a tőzeggel és trágyával kevert humuszos réteg vastagsága a fél métert is elérheti. A legeltetett területekről azonban hamar eltűnt az erdő, s a túllegeltetés következtében a talaj humuszos rétege is a szélerózió áldozatává vált, így a XVIII. század végére óriási területeket hódított meg a fény ér. A humuszszegény, könnyen kiszáradó homoktalajokon a legelő állat csak a kellemetlen, érdes levelű erikát, csarabot és a hangaféléket hagyja meg, az összeszáradt fenyéravart pedig gyakran szintén kitermelték és felhasználták alomnak. A folyamatos túlhasználat következtében állandósult a fenyéres fátlan pusztaság, mely az északnémet táj egyik jellegzetességévé vált. A tartós és intenzív használat végével azonban a terület hamar beerdősül (helyét másodlagos lomberdők foglalják el), így mára a fenyér egykori képét hagyományos legeltetéssel, illetve a szervesanyag-égetéssel történő eltávolításával tartják fenn. 10
