Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Szinyei Merse Anna: Plein-air törekvések Magyarországon

is tanúsítja e stílus magabiztos birtoklását. Sokáig azonban ez sem kötötte le, szuggesztív erejű expresszivitása újabb feltáratlan ösvényekre vitte. A fiatal Koszta József nyomorúságos körülmények között kezdte művészi pályáját, de végül is minden fontosabb iskolát kijárt. Hazájában is kipróbálta a nem sokkal azelőtt alapított művésztelepeket, így 1902-ben és 1903-ban Nagybányán dolgozott, majd Szolnokra tért többször vissza. A Domboldalon az első nagybányai nyár termése: célkitűzésében, ember és táj teljesen egységes kezelésében Ferenczy Károlyék művészetéhez társult. A zöldben letelepedett, csendesen szemlélődő leányalakokra teljes árnyék borul — tökéletesen feloldódnak a természetben. A sötét előtérben, a mindenfelé felvillanó reflexekben azonban gazdag élet lüktet. A művészi probléma, az előtéri árnyék és a háttéri ragyogás kontrasztja, rokona Szinyei Merse Pál Majálisának, természetesen az eltelt harminc év festői és optikai tapasztalatainak beépítésével. Kosztánál azonban minden súlyosabb és temperamentumosabb. Gyakran alkalmazta a sziluetthatást (16. kép), mely Miilet nyomán terjedt el: az ellenfényes megvilágítás erősítette a festői összkép tömörségét. Vihar előtt (XXIV. tábla) című képének rendkívüli színereje a visszaverődő reflexekkel gazdagított, mélytüzű lilák, sárgák és zöldek fantasztikusan vibráló kontrasztjában rejlik. Ettől kezdve egy olyan szuggesztív drámai erejű, belső indulattól fűtött, sajátosan darabos földközeli stílust hozott létre, mely egyéni módon, ám egyértelműen Munkácsy irányát teljesítette ki. Színeinek zord ereje Szentes melletti tanyájának magányában formálódott különleges zamatúvá. Expreszszív festészete lényegében egy felfokozott kifejezőerejű, rendkívüli tömörségű realizmusba torkollott, mely kiválóan alkalmas volt a szélsőséges éghajlat és a nehéz természeti adottságok által meghatározott konok alföldi parasztság jellemzésére is. A Szolnokhoz kapcsolódó festők mindegyikének igen sokat jelentett a „couleur locale", az a sajátos magyar levegő, amely a jellegzetes alföldi tájat és az abban élő, munkálkodó népet ölelte körül. Ennek kifejezésére törekedtek többé-kevésbé mindannyian, vérmérsékletüknek és hajlamuknak megfelelően, függetlenül attól, hogy végül is letelepedtek-e a művésztelepen, vagy csak időről időre feltűnő látogatók voltak. Bár kivétel nélkül foglalkoztak a plein-air itt meghonosítható alkalmazásával, egységes stílust, sajátos „szolnoki iskolát" nem fejlesztettek ki, ez nem is tartozott célkitűzéseik közé. A művésztelep alapszabálya szerint Szolnokon évente megrendezték közös tárlataikat, másutt azonban sosem jelentek meg együttesen: ki-ki szabadon csatlakozhatott egyéb művésztársulásokhoz, egyesületekhez. „A telep tagjainak művészetében nem volt közösség, csak a magyar festés problémája hozta őket együvé. Volt közöttük olyan, aki valamelyes hatással volt műteremszomszédjára, de igazában önállók, egymástól függetlenek maradtak. Nem olyan tábor volt, mint például a nagybányai. Nagybányán kimagasló művészek mégis valamelyest orientálták egymást, Szolnokon érvényesült Courbet tétele, »nem iskolák, hanem csak festők vannak«... Csak a valóság megbecsülésében voltak egységesek, az intellektuális és az érzéki festés nagy viaskodásában realisták maradtak. Szenzualisták, akik érzéki élményeikre esküdtek. Ezeket az élményeket fogták fel, dolgozták fel magyarul" — írta róluk Gerő Ödön.

43 7 6. Koszta József: A mezőn, 1904 43 Gerő Ödön: Bihari Sándorról, in: Művészetről, művészekről. Budapest, én. (1915 k.), 220-221. 30