Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Szinyei Merse Anna: Plein-air törekvések Magyarországon

is megkezdődhetett a Tisza és a Zagyva folyók találkozásánál létesített művésztelepen a munka. A kérvényező és a letelepedő művészek névsora nem azonos, néhányan meggondolták közben magukat, így az első törzstagok Biharin és Fényesen kívül Hegedűs László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos és Zombory Lajos voltak. Mellettük vendégművészek is rendszeresen dolgoztak a telepen. 1911-ben az egyesület „azt kérte a minisztertől, küldene a telepre a nyár folyamán művésznövendékeket, akik a plein-air festésben — a telep törzstagjai felügyelete alatt — gyakorolják magukat, mert hiszen csakis így lehet művészi tradíciót biztosítani" — emlékezett Lázár Béla.

40 Az ösztöndíjas nyári tanfolyamok egészen a háború kitöréséig tartottak. Ha Pettenkofen 1851-től kezdődő, és hamarosan más osztrák művészekkel is kibővített szolnoki látogatásait az első korszaknak számítjuk, és a Munkácsy-tanítványok és társaik 1875-től folyamatos itt-tartózkodásait a másodiknak, akkor a művésztelep hivatalos megalakulásával indult Szolnok harmadik korszaka. Legtermékenyebb mestere ekkor Fényes Adolf vo\L Már a telepalapítási kérelem évében kipróbálta képességeit a városka sajátos atmoszférájának megragadásában, így született a munkásságában páratlan Néma utca (XVIII. tábla). Nem kontúrokkal határolt formákból, plasztikai viszonylatokból építi fel a képet, hanem a mindenen áthatoló fény színfelbontó, árnyékokat színező villódzásából. A széles skálájú lokálszínek a visszaverődő fény reflexeivel gazdagodnak, és a legtöbb festőnél oly egyhangú földutat ezernyi apró színfolt élénkíti. Sajátosan földszagú, magyar hangulattal telített impresszionizmus ez, melyből sosem válik franciásan testetlen lebegés. A szolnoki letelepedést követően festményei még több fénnyel telítődtek (13. kép), mígnem elérkezett az ódon kisvárosi utcák és udvarok néhány alakkal élénkített, színpompás varázslatához. Fényes e legharmonikusabb és egyben legnépszerűbb periódusában csendes nyugalom ömlik el a képeken. Ha szerepeltet is szegényparaszti figurákat, már nem a szociális szempont ösztönzi, mint korábban, hanem a képi harmónia, a tiszta festőiség keresése, melyben elsődlegessé válik a dekoratív összhatás (XIX. tábla). A művésztelephez kötődő tájfestők közül elsőként Szlányi Lajos kísérletezett a plein-airrel még 1895-ben, és csak tíz év múlva tért vissza hozzá, hogy aztán egyre modorosabban elégítse ki a közönségigényt. Bár nyugat-európai tanulmányútjai során Párizsban is járt, sőt 1896-ban Nagybányán dolgozott, a közbenső időszakban mégis egy józan naturalista módján festette világos színskálájú szolnoki tájképeit (14. kép). Számos gyengéd színezésű téli tája ismeretes. Mihalik Dániel és Olgyay Ferenc impresszionisztikusan induló tájfestészete a korigénynek megfelelően sokszor mutatott bizonyos sommázó, dekoratív tendenciát. Mihalik — Szlányihoz és Zomboryhoz hasonlóan — a telep alapításától haláláig hűséges maradt Szolnokhoz (15. kép). Természethűsége, líraisága szépen érvényesül egyik fő művén, a most is kiállított Fűzfa birkákkal című kompozíción. Később összefogottabb, nagyvonalúbb tájértelmezésre törekedett (XX. tábla), de korai halála megakadályozta ennek teljes kifejlesztését. A szolnoki „tájfestő triász" harmadik tagja, Olgyay Ferenc tartott ki a legrövidebb ideig Szolnokon. A Nagybányát elhagyó, és 1907-ben néhány hónapig Szolnokon dolgozó Iványi Grünwald Béla csábításának engedve, követte őt a frissen alapított kecskeméti művésztelepre, ahol 1912ben indult meg a munka. Itt aztán még jobban kiélhette a már Szolnokon megmutatkozó stilizáló 14. Szlányi Lajos: Zagyvapart Szolnokon, 1905 Lázár Béla: A művésztelep története a háborúig, in: Szolnok a művészetben. 1927. i.m. 30. 28