Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Zsolnay László: A Szolnoki Művésztelep megítélése művészettörténeti írások tükrében

E szemlélet elfogultságát bizonyítanunk sem kell, mégis hosszabban idéztünk Végvári Lajos munkájából, mert úgy érezzük, bizonyos tételei a mai napig is hatnak a Szolnoki Művésztelep megítélésében, többek között abban, hogy sokan Szolnokot jelenleg is a konzervatív művészet bástyájaként írják le. Az 1956-57-es fiatalok térfoglalása a telepen változást hozott nemcsak a kolónia életében, hanem megítélésében is. Új, bűntelen egyéniségek, új színek tűntek fel a palettán, s ez alkalmat adott arra, hogy a művészettörténészek újra elővegyék a szolnoki művészet problémáját. Supka Magdolna, akinek elévülhetetlen érdeme Aba-Novák újrafelfedezése, Gondolatok a Szolnoki Művésztelep múltjáról és jelenéről című tanulmányában (Jászkunság, / 959) így fogalmaz: „Az itt születő művészetnek legsajátosabb vonása a rendkívül következetes valószerűség, az emberábrázolás közvetlensége, a természetlátás elevensége. Együttesen: olyasvalami, amit leginkább a derűs realizmus jelzővel illethetnénk. Ha ezt a művészetet egybevetjük például a hódmezővásárhelyivel — elsősorban Tornyaira és Endre Bélára gondolván —, tapasztalnunk kell, hogy a szolnokiból hiányzik az a súlyos, szenvedélyes, drámai hang, amely az Alföld kemencéjében, Vásárhelyen izzott a jelzett korszakban. Szolnok inkább oldást adott, enyhet nyújtott környékének elevenebb látványával, életének mozgalmasságával, s még síkságainak csendje sem rejtegette azt a súlyos némaságot, nem hívta ki a magányos kedélynek azt a fenyegető morajlását, amelyről Tornyai képei és levelei vallanak. Az itt működött festők nem váltak egy-egy tanya remetéivé, önkéntes foglyaivá, s így nem is teremtették meg annak legsajátabb festői világát, miként Koszta vagy Tornyai az Alföld más táján. Ez részben az itt, Szolnok táján dolgozottak művészi egyéniségén és törekvésein múlott, de koruk művészi igényén is." Supka Magdolna már nem rója fel bűnként Szolnok „derűs realizmusát", nem értékeli hiányként a drámai, szociálisan érzékeny hang hiányát, a „csak" szépséget kereső „dekadens" tájfestészetet. Pogány Ödön Gábor a Szolnoki Művésztelep 1966-os Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításának katalógusában Végvárihoz hasonlóan bírálja a baloldali szociális szemlélet hiányát, de már nem általánosít, s ezt nem csak Szolnok hibájaként értékeli. „A XX. század művelődési viszonyaiból következően éppen a művésztelep felépülése után lett Szolnok műtörténelmi arculata mind differenciáltabb, minőség, világnézet, valóságtükrözés tekintetében egyre antagonisztikusabb. Sok közömbös, semmitmondó, jellegtelen áru keletkezett az új műtermekben — mint mindenütt máshol is az országban és szerte a világban — a főművek tanúsága szerint még mélyebben, még komolyabban viszonyult a legjobbak társadalmi felelősségérzete, még tudatosabban érvényesült az itt kibontakozó képzőművészeti tevékenység népi velleitása, agrárradikalizmusa. Ennek útjait, módjai belső szilárdságát, külső hajszoltságát Fényes Adolf életműve példázza meghatóan. S ha ilyen kereken nem is, de egyikmásik mű utal még a két világháború között is a magyar falu megosztottságára, fizikai és etikai megnyomorítottságára, anyagi és szellemi kiszolgáltatottságára, de a megújuláshoz szükséges tartalékok kimeríthetetlenségére is." Pogány Ö. Gábor az 1966-os kiállítással kapcsolatban a Néplapban megjelent cikkében a következőket fogalmazta meg a megújult Szolnoki Művésztelepről: „A mai magyar képzőművészet egyik legtanúságosabb műhelye a Szolnoki Művésztelep... Kiállításának nagy sikere azt bizonyítja, hogy a tárlatlátogatók, a műbarátok szívesen méltányolják kortársaink műveinek emberségét, azt, ha a képeknek, szobroknak közük van a környezetükhöz a festők, a grafikusok, a szobrászok kifejeznek valamit a couleur locale-ból, jól reagálnak egy táj és lakói jellegzetességeire, életmegnyilvánulására... A bemutatott szolnoki anyag ilyen valóságmegismerő művészeti tevékenységről hoz hírt." Aradi Nóra a Plein-aira magyar művészetben című, 1973-ban megjelent katalógusban Nagybánya és Szolnok kapcsolatát taglalva annak a gondolatnak adott hangot, hogy véget kéne vetni a két művésztelep közötti mesterségesen fenntartott ellentétnek. „Rejtőzködő összefüggések keresésekor be kell számolnunk egyéb konvenciókról is. Ha összehasonlítom a korai nagybányaiakat, például korai Réti tájképeket egykorú kis Deák-Ébner tájakkal: olyan nagy-é a szakadék a művek között? Túl vagyunk már a hagyományok egymással szemben való kijátszásának azon a két évtizeddel előbbi fázisán, amikor a feltételezett egységes stílus volt a Nagybánya mellett szóló egyik fő érv a heterogén Szolnokkal szemben. Holott Nagybánya sem volt egységes (legkevésbé stilárisan) és Szolnokon is foglalkoztatta a művészeket az ember és táj újfajta összhangja. De, mint arról már szó esett, Nagybánya volt a szervezett csoport, s ez nem csak pozicionális előnyt jelentett számára a művészeti életen belül, nem csak szellemének kollektív védelmét biztosította a kollektív külső támadással szemben, hanem tagjainak 134