Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Zsolnay László: A Szolnoki Művésztelep megítélése művészettörténeti írások tükrében

amelyek az akkori Szolnokon még a falusiasságot képviselték. Amióta a mostani művésztelep fönnáll, a típusos szolnoki kép messze túlterjed a piac festői intimitásain, apró epizód-alakjain, cigányain, csirkés kofáin, s megnyitja nekünk a Nagy-Alföld széles látóhatárát. A sokáig ok nélkül elhanyagolt Nagy-Alföld, a maga geológiai monumentalitásában, mint új festői érték vonul be Szolnokról művészetünk kincsesházába... Azonban nem terjeszkedhetünk ki e szűk helyen e hódító hadjárat részletezésére, bár e hézagos utalásokkal annak a kellemetlen félreértésnek nyitunk ajtót, mintha az Alföldben éppen csak a tárgyat, az új témát becsülnők. A szolnoki művésztelep legfontosabb eredményei ennél jóval többet adnak, s amit adnak, azt ott, Szolnokon kapták. Egy művészi forma, egy stílus, az interpretálás hangja, igaz, a festőművész tehetségének szülötte, ámde nem csakis a tehetségé, hanem azé a sok egyébé is, ami szemlélete körébe esik, életébe kapcsolódik/' A már idézett emlékkönyvben Farkas Zoltán Szolnok művészeti jelentőségét a következőkben látja: „Szolnok vitte belé elsőnek a magyar Alföld levegőjét a magyar piktúrába. Az alföldi kisvárosi élet mozgalmas színességét, a végtelen egyhangú tájak mélységes nyugalmát, a napsütéstől izzó levegő csillámló fátyolát ott borították festőink vásznaikra. Ez már nem Nagybánya kristálytiszta hegyi levegője volt, amely mindent olyan magától értetődően kirajzolódottnak modellált, ez az atmoszféra elnyelőbb és átalakítóbb volt, az alföldi tájak egének hatalmasabb, minden megjelenést erősebben befolyásoló egyhangúbb megnyilvánulása. Az élet képe pedig, mely a szolnokiak művészetében kirajzolódott szintén egészen más volt... Kevesebb motívumra épített, de azok a motívumok a magyar Alföld világának amaz ősi erői voltak, amelyek nem változatosságukkal, hanem elementáris hatalmukkal nyűgözik le a bennükgyönyörködőket." A szolnoki művésztelep megítélése a II. világháború végéig gyakorlatilag már nem változott. 1945ig meghalt Aba-Novák, a Pólya testvérek és Fényes Adolf is. A régi nagy generációt már csak Zádor István képviselte, aki más pesti művészek mellett, mint például Bernáth Aurél, nem térhetett többet vissza Szolnokra. Bernáth Aurél a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, az indulatosan nyilatkozó Oelmacher Anna a Nemzeti Galéria munkatársa az 50-es években. Lyka Károly véleménye is módosult Szolnokot illetően: elsősorban Nagybánya jelentőségét hangsúlyozta. Megváltozott a művészet megítélése is. A már kizárólagosan uralkodó szocialista realizmus a Tanácsköztársaság és Derkovits művészetében kereste gyökereit, s bár a Fényes Adolf-i életműhöz nem nyúlhatott, a Szolnoki Művésztelepet polgári, dekadens művészetnek aposztrofálta. Bernáth kollégájaként a főiskolán dolgozó Végvári Lajos elkötelezett szemlélete így talán nem véletlenül lehetett oly negatív a Szolnoki Művészteleppel kapcsolatban. Az 1952-ben megjelent Szolnoki művészet című munkájának bevezetőjében a következőket állapította meg: „A magyar művészettörténeti irodalomban még nem jelent meg olyan tanulmány, amely a szolnoki festők munkásságát történeti összefüggésében tárgyalta volna. Készültek ugyan különböző ismertetések, ezek azonban — bár részleteredményeket értek el — a szolnoki művésztelepnek a magyar festészetben elfoglalt helyét bizonyos általánosságokon túl nem méltatták. A művésztelep 25 éves évfordulója alkalmából kiadott könyvecskében szereplő tanulmányok nagy része is közhelyeket ismétel, vagy a Szolnokon dolgozott művészeket úgy állítja be, mintha ezek kivétel nélkül a soviniszta reakció érdekeit szolgálták volna. Újabban viszont szokásos a szolnoki művésztelep jelentőségét túlbecsülni és szembeállítani a nagybányai mozgalommal. Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a szolnoki művésztelepnek sem stiláris, sem eszmei, sem tematikai jellegzetessége nincs. Éppen ezért a szolnoki művészet általában nem olyan egyértelmű, mint a nagybányai. Ha a szolnoki művészetet közelebbről megvizsgáljuk, akkor világosan kirajzolódik a szolnoki művészet eszmei és stiláris ingadozása. Az első periódus: az osztrák Pettenkofen körének működése, amely később bizonyos fokig hagyománnyá vált. A második periódusban a Pettenkofenhez kapcsolódó Munkácsy-kör tagjai dolgoznak (Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor), akiket a holland kismestereken edzett szemlélet és a modern fényfestés összekapcsolása jellemez. Különálló helyet foglal el a művésztelep történetében Fényes Adolf, aki a német közvetítéssel kezdetben a Munkácsy-düsseldorfi hagyományokat folytatta, majd modernebb, kevésbé harcos törekvések hívévé vált. A második korszak eredménye általában a paraszti téma felfedezése, s az osztályviszonyok lassú felismerése. Fényes Adolf és Bihari Sándor munkáinak egy része képviseli a kritikai realizmust Szolnokon. Ez az irányzat azonban nem egyedüli sajátja a művésztelepnek. A századvégen fellendült »szociális irányzatfestészeU művésztelepi hovatartozás nélkül alakult ki. Az irányzat gyors elerőtlenedése politikai és 132