Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Szolnok megye az ország néprajzi térképén (Botka János-Szabó István)

Radikális változás azonban csak a XIX. század közepétől, a Tisza-völgy szabályozásának megindulásától következett be. A Széchenyi-Vásárhelyi tervek alapján a reformkorban, nagyobb erővel pedig az 1850-es években indulnak meg a Tiszavölgy nagyarányú, mintegy hatvan éven át intenzíven folytatott vízrendezési munkálatai. A Körösök és a Berettyó szabályozása a XIX. század utolsó két évtizedére,a Zagyva és mellékfolyóinak rendezése már inkább a XX. századra esik. A vízrendezések lehetővé tették a községek belső magjának kiterjesztését és megnövelték az eke alá fogható területet, ugyanakkor csökkent a legelők s főként a dús füvű rétek aránya. Mindez a takarmányok termesztését tette szükségessé, és megnövelte a szemes termények, kalászosok vetésterületét. Szolnok megye tiszántúli része a kukorica és a búza fő termőterülete lett. E nagyarányú változások a paraszti gazdaságok keretei között mentek végbe, és bár érintették a kevésbé tőkeerős középbirtokokat is, elsősorban mégis a parasztságnak kellett közvetlenül alkalmazkodnia az egész addigi életformáját megváltoztató új viszonyokhoz. Itt a nagybirtok nemigen tudott példát adni, az átalakulást a parasztságnak részben tapasztalati alapon, részben az ekkor már könyvek útján is terjedő módszerekből kellett leszűrnie. Hogy ezt zökkenőmentesen megvalósíthatta, ahhoz kétségtelenül hozzájárult az immár két évszázados függetlensége, önállósága, a földesúri hatalomtól mentes társadalmi berendezkedése. A XIX. század második fele cezúra a terület életében. Az eddig betelepült és a vidék adottságaihoz igazodó jövevények, ha őriztek is még korábbi kultúrájukból néhány vonást, e változással, a táj őslakosságához hasonlóan, sok mindent maguk mögött hagytak. Az egész népességnek új táji adottságokhoz kellett igazodnia. A megye kisipara A legkorábbi időszakból csak helyneveink tájékoztatnak az ipar jellegéről. Ácsi, Kovácsi, Örményes falvak neve minden bizonynyal a szolnoki várat kiszolgáló kézművesek mesterségneveit őrzi. A régészeti feltárások is csak kerámiaanyagot eredményeztek, még a Tiszazugból is, ahol pedig intenzív vizsgálatok folynak. Szinte semmiféle Árpád-kori vagy XIV-XV. századi adatunk sincs még a legáltalánosabban gyakorolt ács- és kovácsmesterségről sem. A török korból 1550 és 1579 között készült név szerinti összeírások azt tanúsítják, hogy az adózásra összeírtak között van száztizenhat Szabó, nyolcvan Kovács, harmincnégy Varga, harminc Szűcs, húsz Mészáros, tizenöt Ács, nyolc Molnár nevű, s rajtuk kívül egy-három Erszényjártó, Szíjártó, Tüs, Szitás, Ötvös, Kerékjártó, Csapó, Tálas, Varró, Kádár, Köteles 17