Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 9. (Budapest, 2009)

II. Közlemények - módszertan - műhely - Mravik László: Magyar főnemesek hagyatékainak sorsa, 1912-1952

sus törvény lényegét tekintve az első zsidótörvény). Az egyre gyakoribb kikeresztelkedés ezeken a jelenségeken semmit sem tompított. Ugyanakkor a kulturális, művészeti életben, a tudományos világban a jó személyes kapcsolatok és tevékenység eredményessége merőben ellentétes ezzel. Ennek legkiválóbb példája ,,a Művészeti Múzeumok Barátainak Egyesülete", ahol hozzávetőleg egyharmad-egyharmad arányban szerepeltek, a fennmaradó egyharmadot tudósok, kisebb polgári gyűjtők és jelesebb adományozók tették ki. De a két főnemesi kaszt közötti közeledést alapvetőn mégiscsak gazdasági okok motiválták, az új nemesség meghatározó szerepe a modern gazdaság fő ágaiban, iparban, bankszektorban, nagykereskedelemben egyaránt. A régi arisztokrácia viszont hatalmas földbirtokaira építette gazdaságát, amelyet ráadásul a nyugathoz képest elmaradott módon hasznosított. Budapest világvárossá válásának időszaka is éppen az, ami vizsgálódásunk első éveit jelenti; a monarchiavég. A világvárosi jelleget nem csupán a méret és a lakosságszám, hanem - elsősorban - a magas színvonalú kulturális és tudományos élet, annak egyetemes értékei, és a nagyvilág vérkeringésébe kapcsolódása adta. Ezen a síkon a főnemesség e két csoportja szokásaiban a fent mondottak ellenére, akár akarta, akár nem, elkezdett hasonlítani egymásra, ami egyébként a Monarchia széthullása után, lényegében 1938-ig, az első, más számolásmód szerint a második zsidótörvényig tart. Miben rejlik ez a hasonlatosság? Mindenekelőtt: az új főnemesi családok, ha nem is mindig, de elég gyakran a történelmi famíliákéhoz mérhető igényességű vidéki kastélyokat vásároltak, megfelelő földbirtokkal együtt, ügyelve arra, hogy a kastély és a told lehetőleg egységes birtoktestet képezzen. Ezek a birtokok kisebbek-nagyobbak, de a régi főnemesekéhez nem mérhetők. A 19. század közepétől a történelmi arisztokrácia ennek mintegy fordítottja: általában nagyon igényes, gazdag berendezésű kastélyaik - köztük várkastélyok - kiegészítéseként a fővárosban is építettek palotát. A végeredmény tehát mindkét csoport esetén ugyanaz. Ez nagyon szorosan összefügg a kiegyezés utáni közjogi, képviseleti, kormányzati munkában e két réteg domináns, bár nem egyenlő uralkodó csoport helyzetével. Annak ellenére, hogy polgárok, a szabad pályát választó új értelmiségiek egyre nagyobb számban és súllyal kerültek e területek fontos pozícióiba, kötelezettségeik mások voltak, mint a törvényhozásban és a kormányban domináló főnemeseké; nem ők tartották fenn azokat a palotákat, melyek a fővárosi politikai és társadalmi élet lényeges helyszínei voltak. Ugyanakkor a gazdasági kulcspozíciók nagyobb részben a magyar zsidó arisztokrácia „nagy családjainak" kezében koncentrálódtak. Főuraink Bécsben és Pozsonyban általában rendelkeztek rezidenciával, az uralkodó közelsége és az országgyűlés színhelyei lévén, ezek elkerülhetetlenül fenntartandók voltak. Jelentőségük - még a bécsieké is - 1867 után egyre inkább csökkent. Fontosabbá váltak a pest-budaiak, ezek némelyike közül máig fennáll több kiváló épület, bár éppen az igazi ékszer, amely, ha megmarad, Pest csodája lett volna, semmivé lett. Ez a nevezetes pesti Dunapart klasszicista palotasora volt, amely a budai várat védő császári tüzérség áldozata lett a szabadságharc alatt; Görgey tüzérsége ezek fedezékéből lövette Budát. Az újabb idők első nagy pusztulását itt tapasztalhattuk meg, s azonnal az is bizonyítást nyert, hogy a hadiesemények „semmi mással nem pótolható" pusztítással járnak. Nincs az a természeti katasztrófa, mely a háború rombolóképességével felvehetne a versenyt. Hogy mi maradt fenn, mi pusztult, és enyészett, s mit vittek el az országból, annak megértése szempontjából volt fontos a fenti rövid „történelmi lecke". E történeti folyamatokat nem lehet elégszer átismételni, főleg azért, hogy a régi elhallgatásokat és a manapság egyre divatosabb hazugságokat félretéve a tényeket megpróbáljuk végre a történészi körökön túl is el- és megismertetni. S mindezt hamis illúzióktól mentesen.