Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
I. Tanulmányok - Pásztor Andrea: Az első magyarországi „Hangversenyhárfa gyár". Egy elfeledett hangszerkészítő nyomában
mellett a templomok építése is jellemző volt. Márpedig templom orgona nélkül elképzelhetetlen. Az is kedvezett neki, hogy az orgonaépítés természetéből - nehéz szállíthatóságából fakadóan külföldi mesterek aligha lehettek versenytársai. Angster József így biztos alapot tudott magának teremteni, amire támaszkodva fokozatosan bővítette üzemét. A szaktudás és a cégvezetés tudománya apáról fiúra szállt a családban, az államosításig három generáció váltotta egymást. 8 "^ Mindez nem adatott meg Lenhardtnak. 1903-ban, 23 évesen alapította hangszerkészítő üzemét, és valószínűleg azért döntött a hárfakészítés mellett, hogy egy Magyarországon kevéssé ismert, és addig még nem gyártott hangszerrel kitűnjön versenytársai közül. Csakhogy a gyártáshoz szükséges előkészületekre fordítandó forrásokat és saját lehetőségeit nem mérte fel helyesen, és meglehet, a keresletet sem. Lenhardt úgy gondolt a hárfára, mint a zongora riválisára, amely a háztartásokból képes azt kiszorítani. A szalonoknak azonban tradicionális tartozéka volt a zongora, és noha Lenhardt hárfáin is le lehetett játszani a zongoradarabokat, azok mégsem hárfára íródtak. A hárfa sosem tett szert olyan népszerűségre, mint - árkategóriájában maradva - a zongora, vagy Schunda cimbalma, amelyből a nemzeti romantika korában a cigányzene elmaradhatatlan kelléke lett. Lenhardt tehát Angster Józseffel és példaképével, Zsolnay Vilmossal ellentétben nem volt tekintettel a keresletre. Zsolnaynak a kelendő háztartási és épületkerámiák hozták a stabil bevételt. Lenhardt fordítva gondolkozott: a keresletet akarta az általa kitalált, és sikeresnek remélt hárfagyártáshoz igazítani. Azért szervezte a hárfaiskolát és a „Hárfa"-daloskört, hogy keresletet indukáljon. Az is kérdéses, hogy a megfelelő társadalmi réteget célozta-e meg. Lenhardt talán szenvedélyes természetének köszönhette, hogy hajlamos volt az irreális helyzetértékelésre. A magyar hárfának túlméretezett gazdasági jelentőséget tulajdonított: „hatalmas tényező lesz ezen új iparág a külföldi valuták beözönlésének előmozdítására, viszont erős védőgátat fog képezni a magyar pénz külföldre vitele ellen." 66 - írta a kereskedelemügyi miniszternek. Ebből a naivitást tükröző látásmódból táplálkozhatott az a meggyőződése is, hogy felveheti a versenyt a világ nagy - több évtizednyi tapasztalatot és számtalan munkást maga mögött tudó - tőkeerős hárfagy árai val. Lenhardt „nem tanulmányozhatta sehol a hárfagyárak berendezését, a speciális gépek szerkezetét", de még a hárfakészítést se tanulta mestertől. 87 Olvasott ugyan hárfára vonatkozó irodalmat - ez a múzeumban található iratcsomóból is kiderül -, de hosszú, idegölő munkájával valószínűleg a már meglévőt fedezte fel újra. Újításait talán ezért nem sikerült szabadalmaztatni. Az is kérdéses, hogy megfelelően árazta-e be a hárfáit. Azt tudjuk, hogy 1929-ben utolsó öt mesterhárfájának előállítási költsége darabonként nagyjából ezer pengő volt. A hárfaüzem felállítására négy év alatt 80 000 pengőt költött, 88 de egy koncerthárfát - minőségtől függően - 2000-3000 pengőért adott el. Igaz, hogy segédje, Stojánovics Dániel vallomása szerint sok hárfát gyártottak, de 1924 és 1927 között évente csak 3-4 darab igazán értékes mesterhárfát készítettek. Ezeknek egy részét ingyen, mintadarabként vagy bizományban küldte el Lenhardt a megrendelőknek. 85 ANGSTER J. 1993. 86 JPM Tört. O. 1.71.738.2. 87 Pécsi fejek. 1928. Csak saját gépei elkészülte után volt alkalma összevetni azokat a külföldi gépsorokkal. 88 JPM Tört. O. 1.71.738.2.
