Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
I. Tanulmányok - Paládi-Kovács Attila: Magyarország nemzetiségei és etnikai térszerkezete a 18. században
Magyarország nemzetiségei és etnikai térszerkezete a 18. században Paládi-Kovács Attila Bevezetés A 18. századi Magyarország népesedési viszonyainak (népességszámának, népsűrűségének) alakulása önmagában is nehezen mérhető folyamat. Elsősorban az egységes szemlélettel, szempontrendszerrel kivitelezett, a teljes lakosságra kiterjedő országos összeírások, állami népszámlálások hiánya miatt. Acsády Ignác 1896-ban megjelent nevezetes művében (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720-21) az 1715-ben és 1720ban végrehajtott országos adóösszeírás alapján számította ki az ország lélekszámát. Bizonyos becslésekkel 2 millió 582 ezer főben állapította meg a Horvát-Szlavónország nélkül vett ország összlakosságát. Az Acsády müvét követő 20. században, hazánkban is kifejlődött a történeti statisztika és a történeti demográfia tudománya, s a már könyvtárnyi irodalmat felmutató nemzetiségi kutatásokkal kapcsolatosan kibontakozott az etnodemográfia irányzata is. Első jelentős forráspublikációja - a Magyar Békeküldöttség kezdeményezésére - 1920ban jelent meg és a honos nyelveket, felekezeteket falunként feltüntető 1773. évi összeírás anyagát tette közzé (Lexicon universorum Regni Hungáriáé locorum populosorum anno 1773 officiose confection). Az 1920-30-as évek hazai történetírásának egyik markáns vonulata volt a Mályusz Elemér nevéhez kapcsolható „népiségtörténet", s a „település- és népiségtörténeti tanulmányok" főként megyemonográfiákat felvonultató sorozata. Ezzel párhuzamosan Szekfü Gyula életművének nevezetes mérföldkövei azok a híres könyvei, melyek a népiség, a nemzetiség kérdéseivel foglalkoztak (A magyar állam életrajza, 1923; Magyar történet IV. 1935; Állam és nemzet, 1942). A népesedés és a nemzetiség történetének korszakait, a magyarok 9. századi honalapításától a 20. század közepéig terjedő folyamatát vizsgálta Szabó István magisztrális müve (A magyarság életrajza, 1941). Az 1940-es években az Erdélyi Tudományos Intézetben és a Kelet-Európai Intézetben sok fiatal történész kutatta a nemzetiségek történetét, s foglalkozott a népesedésre, az etnikai arányoknak és egyes területek etnikai térszerkezetének változásaira vonatkozó kérdésekkel is (pl. Berlász Jenő, Makkai László, I. Tóth Zoltán, Jakó Zsigmond és még számosan). Különböző korok nemzetiségi viszonyainak áttekintésére, országos térképeinek megtervezésére főként a szlavista nyelvész, Kniezsa István vállalkozott (A magyarság és a nemzetiségiek, 1939. 91-114 pp.). Korai századok legfőbb népiségtörténeti fogódzóját ugyanis a névtan szolgáltatta, főként a földrajzi nevek, a hegy- és vízrajzi neveken elkezdve egészen a dűlőnevekkel bezárólag. A névanalízis módszerét egész Európában alkalmazták, nem tekinthető magyar találmánynak. A II. világháborút követő átmeneti szünet után ismét a forráskutatás hozott új eredményeket a nemzetiségek történetének kutatásában. Ezek közül főként a Kovacsics József szerkesztésében megjelent két kötetet (1957, 1963), Dávid Zoltán munkáit (1957, 1980) és Dányi Dezsővel együtt közreadott kötetüket emelem ki (Az első magyarországi népszámlálás [1784-1787]. KSH 1960). Az 1970-es évektől fogva aztán újból fellendült a hazai nemzetiségek és a népesedés 18. századi történetének kutatása. Ebben - többek között - szerepe volt a néprajzi konferenciáknak és köteteknek is. (Pl. a Népi kultúra - népi társadalom VII. (1973) kötete jelentette meg Hutterer Miklós, Manga János, Sarosácz György kutatás-