Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
II. Közlemények - Módszertan - Műhely - Tóth G. Péter: Szemfényvesztő idegenek a 17-18. századi Magyarországon
„drága" eljárások megszüntetése is, értve ez alatt a testcsonkító ítéletek vagy a költséges halálítéletek fokozatos eltűnését; a hatékonyabb és gazdaságosabb eljárásokra, a testfenyítésre, pénzbüntetésre, közmunkára stb. való konvertálását. Úgy tűnik Magyarország esetén is érvényesült az az Alfred Soman által leírt tétel, hogy az „elhúzódó boszorkányüldözések minden barométernél pontosabban mérték az állam gyengeségét." 15 Vagyis, annak ellenére, hogy a központi hatalom részéről folyamatos és állandó volt az igény egy korszerűbb jogi eljárás illetve bírósági intézményhálózat megteremtésére, időszakosan olyan akadályokba ütközött, amelyek késleltették a megvalósítást. Ilyen akadályok voltak a Rákóczi-szabadságharc, a Habsburg-török háborúk, vagy az 1737 és 1742 közötti pestisjárványok. Minden ehhez fogható akadály azonban újabb- és újabb késztetést jelentett, hogy az államhatalom változtasson eddigi gyakorlatán. Érdemes hangsúlyozni, hogy a Mária Terézia által az 1750-es években hozott boszorkányüldözés elleni intézkedések nem pusztán a bíróságok hatáskörét korlátozták, majd vették el ezek jogát boszorkány- és varázslóperek lefolytatására, hanem részei voltak egy szélesebb körű reformkísérletnek, amely viszont már III. Károly uralkodásától számítható. Sőt, ha az összesített adatokat nézzük, minden korábbi kutatási eredménnyel ellentétben, ma már az üldözés tetőpontját nem III. Károly uralkodása idejére diagnosztizáljuk, hanem Mária Terézia uralkodásának első évtizedére. (1. ábra) 4. Kulturális idegenség/társadalmi idegenség A „ki kit vádol" folyamat összes tényezőjének - és e tényezők változásainak - felmérésével megállapítható az is, hogy e társadalmi keret általános érvényű-e, vagy helyhez, időhöz, illetve bizonyos gazdasági-társadalmi formációkhoz köthető. A „személyes kapcsolatok" mint a boszorkányideológia kerete más társadalmakban is érvényesnek látszik, de vannak eltérő tapasztalatok is. Például az, hogy maguk a boszorkányperek - a bennük tapasztalható boszorkányság vádak - inkább a közösségek belső konfliktusaira, míg a tanulmány elején említett varázslóvádak az idegenségből fakadó félelmekre és konfliktusos helyzetekre világítanak rá. A vádlottak és a vádlók nemzetiségi hovatartozását, de még inkább a saját közösség és az idegenségből fakadó társadalmi marginalitást vizsgáló statisztika szerint egyértelműnek látszik az a Pócs Éva által megfogalmazott tétel, hogy „Európában gyakorlatilag nincs idegen boszorkány". Ahogy ő fogalmaz - „a valamikori 'idegenvádak' az újkori falusi boszorkány ellen nem mint idegen ellen irányulnak". Pócs Éva szerint a népi hiedelemrendszerekben „a kívülről támadó idegen nem boszorkány, hanem démon vagy varázsló". Szerinte „hivatalosan, a boszorkányüldözés mechanizmusába bekerülve ők - ha emberek - varázslóperek alanyai lehetnek, és az idegenség egy más vonatkozását képviselik." Vagy ahogy Hugh Trevor-Roper gondolatát idézi a „kirekesztettek, a vélt vagy valóságos kívülről támadók ellen nem boszorkányvádak születnek. 16 A boszorkányságot tehát - Alan Macfarlane és Keith Thomas megállapításai nyomán - a lokális társadalmak konfliktuskezelő intézményrendszerének tekinthetjük. 17 Az európai boszorkányság szociálantropológiai értelmezésén alapuló meghatározásának megfelelően a boszorkány így az a személy, aki természetfeletti eszközeivel a szomszédját vagyis közösségi társát támadja. Mindettől függetlenül azonban a „belső", a saját közösségben keletkező rontásvádakban is fellelhető a mágia, a gyógyítás 15 SOMAN, A. 1990. 475-493. pp. 16 PÓCS É. 2002. 441-455. pp. 17 MACFARLANE, A. 1970., THOMAS, K. 1971.
