Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)
II. Közlemények - módszertan - műhely - Bircher Erzsébet: A kényszerek foglyai. Bányászok az 1956-os forradalom utáni gazdasági konszolidációban
miségi elithez tartoztak, akiket speciális szaktudásuk pótolhatatlanná tett, s akikkel - a gazdaság bányászattól való függősége miatt - szőrmentén kellett bánni. Ez a bánásmód sem óvhatta meg azonban őket a korabeli hatalmi zsarolás legelhíresültebb formájától: a szabotázsperek sokaságától. A bányászok dicsőségtáblája és a börtön közötti átjárás sok szempontból egyszerűbb volt, mint azt a kívülállók sejtették. A kirakat: a kiemelt bérek, a bányásznap ünnepi külsőségei szabotázspereket és az állandó gyanúsítgatást 3 , egyre romló szociális és lakáskörülményeket, az elvesztett korábbi javadalmakat, a szakszerűtlen utasítgatásokat, az elképesztő fluktuációból adódó egyre romló munkahelyi állapotokat takart. Az ötvenes évek bányászainak életkörülményeit jól jellemezte a Tatabányai Szénbányák vezérigazgatójának, Gál Istvánnak beszéde: 4 a béremelés önmagában még nem minden. Az a bányász, aki idáig 1500 Ft-ot keresett, most 2500-at, az nem tudja mire költeni azt. Nincs áru, nincsenek fogyasztási cikkek. A bányatelepeken az életkörülmények siralmasak: Tatabányán két köpködőn kívül semmi nincs, egy-két mozi van, de ahhoz is kilométereket kell gyalogolni. A bányászkolóniák nagy része nyomortelep, ha a kormány fel akarja számolni a Mária Valéria telepet akkor gondoljon erre is. A MAK Rt. vezérigazgatója többet tett a bányamunkásokért, mint a népi demokrácia. Nincs lakás, a telepek nyomorultak, elhanyagoltak, a BSFP akcióban épült telepek is. Tarthatatlan színvonalúak a munkásszállások. .. A felemelt béreket csak a kocsmában lehet elkölteni.." 1953-ban pedig úgy tűnt, a helyzet javul. Sztálin halálával a hidegháborús pszichózis oldódni látszott. A meg nem valósult Nagy Imre-féle program jelentősen visszafogta volna az iparosítás ütemét, ez alapjaiban változtatta volna meg a bányászat gazdaságban elfoglalt helyzetét. Egy iparszerkezeti váltás azonban sehol nem megy könnyen. 1953 és 1956 között azonban még nem volt olyan erő, amely a korábbi kényszerpályáról lekenyszerítette volna a gazdaságpolitika irányítóit. A megkezdett beruházásokat nem volt merszük félbehagyni: ezekhez egyre több nyersanyag és egyre több energia kellett. A termelés bármily áron való fokozása a termelékenység gazdaságosságát másodlagos tényezővé fokozta. A magyar bányászat pedig elindult egy olyan úton, amelynek szomorú végérc csak az 1980-as években eszméltek rá az érintettek. A kényszerű bányászati beruházások pedig egyre kisebb hatékonyságúak voltak: a termelés volumene minden erőfeszítés ellenére csökkent: 1956 nyarára kritikus helyzet alakult ki, az ország energiaellátása veszélybe került. 1956 őszére már az egész országban akadozott a szénellátás. Ebben az egyébként is válságos, sok szempontból hektikus állapotban érte bányászainkat a forradalom híre. A bányászok forradalma A sokak számára a hatalom kegyeltjének tűnő szakma váratlan harciassággal vett részt a forradalomban. Úgy tűnt a kiemelt bérek és jutalmak nem tették a rendszer feltétlen híveivé a bányászokat. A társadalomban elfoglalt arányukhoz képest magas számban vettek részt a forradalmi eseményekben, legalábbis az utóbbi időben feltárt dokumentumok szerint. 3 Rákosi Mátyás utasításának szellemében, miszerint „az ellenséget nemcsak politikai porondon kell megverni, minden gyár, üzem, bánya az osztályharc színhelye", Tatabányán a városi pártbizottság 1950 és 1956 között hetilapot adott ki „Harc a szénért" címmel. A 4 oldalas kiadványban nyilvánosan dorgálták a lemaradókat, az ellenség szekértolóit, a szabotálókat. 4 A beszéd 1957-ben egy, a Bányaipari Dolgozók Szabad Szakszervezetének KV ülésén hangzott cl. RAVASZ É. 2004. 62. p. 5 Bányász Saját Ház akció, amelyet 1953-ban indítottak el. 1956-ig 3000 lakás épült.
