Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)
Tanulmányok - Peterdi Vera: Tárgyak nyomában II. A gömöri tornallyai Tornallyay család története, 19-20. századi élet-és lakáskörülményei
(akkorra már Király Kálmán sem élt) a deportálás réme fenyegette: 1947 januárjában megkezdődött a magyarok kitelepítése Szudéta-vidékre. Ebbe azonban már nem törődtek bele. A körbezárt településen átmenetileg Király Mária testvérénél, Koritsánszky Mártonné Saroltánál rejtőzködtek, aki szlovák származású ügyvéd férje és nagyhatalmú lakója miatt viszonylag védettebb helyzetben volt, majd segítséggel sorra átszökdöstek a határon. 104 Először a fiúkat csempészték át Bánrévénél, ahonnan János Putnokra ment esetleges lakóhelyet nézni a csonka család számára, a két kisebb fiú pedig Sárospatakra menekült, ahol az igazgató nemcsak azonnal befogadta és elszállásolta őket (épp a téli szünetben érkeztek), de tovább is tanulhattak. Később édesanyjuk és Mária nővérük is átjutott. Putnokon először egy orvos mosókonyhájában húzták meg magukat (akkorra a régi Sturmann-kúria nyilván már nem volt a tulajdonukban), később az anya tanácsi lakáshoz jutott. Tornallyay Mária azután Pestre költözött Tornallyay Katalinokhoz, ott állást és férjet talált magának, Király Mária azonban haláláig (1983) Putnokon élt - onnan ápolva szoros kapcsolatot gyermekeivel („pendlizve''' közöttük). Mára a „gyerekek" földrajzilag szétszéledtek (lélekben nem!). János jelenleg is a szülőföldhöz közeli Sárospatakon, Márton Amerikában él, Mária és Zoltán Budapesten. A lányok talán könnyebben asszimilálódtak, ők leltek hamarabb - végleges - új otthonra is Budapesten, míg a fiúk csak kisebb-nagyobb kitérők után telepedtek le. A két „kicsi" (Zoltán 17, Márton 16 évesen került el szülőföldjéről) vált a leggyökértelenebbé, akik számára talán ezáltal lett vállalhatóbbá az új kultúrákba való beilleszkedés (hosszabbrövidebb külföldi élet, munkavállalás), amely paradox módon éppen kettejükben erősítette fel jobban a szülőföldhöz, családi múltjukhoz való ragaszkodást. A családösszetartó-hagyományápoló szerepet a testvérek közül jelenleg leginkább (III.) Zoltán vállalja (úgy tűnik, a Zoltán név kötelez). 0 ápolja a kapcsolatot legintenzívebben Tornaijával is, ahol - éppen az ő hely- és családtörténeti kutatásokat segítő igyekezetének köszönhetően - újra respektálják a Tornallyayakat. Ez teljesen jogos és helyénvaló is, nemcsak azért, mert Tornaija „Múltja ugyanaz, mint a Tornallyay-családé. Az ősi família körül forgott a község története ... amely család csinált történetet Tornaijának" - ahogy azt Fchérváry István írta kissé emelkedetten 1935-ben, s ahogy Gaál Imre településtörténeti kötetét is megelőzte a Tornallyayak magánkiadásban megjelentetett családtörténete 105 -, hanem mert egészen a 19. század közepéig a település egyetlen birtokosa a valóban folytonosan nagyon régi Tornallyay-család volt, 106 s azután is, 1945-ig, kiemelkedő szerepet játszottak Tornaija és a térség életében. Természetesnek tekinthető az is, hogy a magyarok tornaijai jelenlétének szimbolikus igazolása szándékával 1988-tól sorra felállított kopjafák (már öt van) - amelyek körül egyfajta jelképes nemzeti tér alakult ki - helyszínéül éppen a Tornallyay-család egykori kúriájának udvarát választották a helyi nemzeti bizottság tagjai. 107 Nyilván nem véletlen az sem, hogy Tornallyay (II.) Zoltánt éppen a kúriájuk falán elhelyezett emléktábla leleplezése napján avatták utólagosan díszpolgárrá. Érthető Galo Vilmos igyekezete is, hogy Tornallyay (II.) Zoltán életének és munkásságának feldolgozásával át akarja értékelni azt a korábbi tudatos politikai tettet, amellyel elérték, hogy a magyar lelkű 104 GAÁL I. 1999. 125-126. pp. és Tornallyay (III.) Zoltán szíves közlése. 105 Fehérváry István (1909-ben, Rozsnyón született író, újságíró) Vándorlások sajóvölgyi magyar falvakon keresztül. Tornaija (Gömör, 1935. szeptember 15. p. 4.) című, két gépelt lapon, T. (II.) Zoltán hagyatékában megőrzött kéziratából; GAÁL I. 1999. 106 GALO V. 2005. 28. p., GAÁL I. 1999. és 2001. 107 A „szervezett térfoglalás" vizuális/tárgyi megnyilvánulásaként határozza meg a szerző az ilyen típusú térkijelölést, etnikai jelenlét-igazolást. PUSK.0 G. 2005. 243. p. Lásd az 51. jegyzetet is.
