Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)

Tanulmányok - Varga Éva: Berzsenyi nevének védőszárnya alatt. Egy somogyi irodalmi társaság a két világháború között

„... Ez a világnézeti és bölcseleti egység ... szinte az elveszett iráni-hun mondakört pótolja számunkra. Valóban mindnyájunkat egy titokzatos, szinte regei viszonyba hoz egymással.... Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e vagy sem. De hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk." Ahogy Kosztolányi megértő humanizmussal hajolt le a középszer világáig, hogy ott is aranyszemcséket próbáljon felfedezni, ennek mintegy ellentétes mozgásaként a középszer szívesen magával rántotta volna a szellemi nagyságokat, mintegy a tekintély erejével legitimálva önmagát. Előbbire, ti. a „lehajlásra" példa lehet ez a mondat a már idézett tanulmányból: „Én se sokat cigányoztam, hajlamomnál fogva pedig nemigen vonzódtam ehhez a népszínműi tárgykörhöz..." Az utóbbira, a tehetségre való hivatkozásra pedig Kodály Zoltán neve vetődik fel többnyire. így van ez abban a füzetben is, amelyre egy kaposvári régiségkereskedő limlomjai között bukkantam. Elferdítették (saját szellemi színvonalukhoz és kicsinyes ambícióikhoz igazítva) Kodály Zoltánnak az eredetileg kristálytiszta logikájú és rendkívül tiszteletre méltó gondolatait a magyar népdalok szeretetének fontosságáról, miszerint: „Akik c dalokat nem ismerik önként kizárják magukat a magyar nemzet nagy közösségéből, abból a közösségből, ahol egy érzésben találkozik az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagyjával, ahol mind a kettő csak ember (magyar ember)... A magyar népdal valamikor az egész nemzet tulajdona volt. Azon igyekezzünk, hogy újra az legyen." Világos, hogy itt a híres zeneszerző kizárólag népdalról beszél, nem pedig a magyar nótáról. Az irredentizmustól és lokálpatriotizmustól egyaránt lelkesült daloskör-vczctők azonban ez utóbbi műfajt is belehelyezték a kodályi gondolatkörbe, ily módon mindjárt el is torzítva azt. Ennek folyományaként szerveződtek sorra az ún. nótatanfolyamok, legelőször (1930-tól) a fővárosban, a '30-as évek közepétől pedig már Somogyszerte, így Kaposváron is. A „mozgalmat" a „helyi nagyságok" is felkarolták. A korabeli politikusok ugyanis a nemzeti érzés, az összetartástudat fokozására a nótában hatékony „népnevelő" eszközt fedeztek fel. A tanulás megkönnyítése érdekében nótaszövegeket tartalmazó füzetecskék jelentek meg sorozatban. Az említett kaposvári füzetecskék egyikéhez maga a somogyi alispán, Stcphaich Pál írt előszót, amit ezzel a gondolattal zárt: „Legyen virágos Kaposvárból - magyar dallal hangos, dalos Kaposvár. Daloljunk magyarul és magyar dalt!"

29 A nóta tanfolyamoknak Kaposváron az Iparosszékház, majd a Cukorgyár adott otthont. Az évi húszhetes kurzust Eitner Irén operaénekesnő (a már említett Noszlopy Aba Tihamér felesége) vezette. Míg az első időben jószerével az iparosság és az iparos ifjúság látogatta a tanfolyam óráit, évről évre nagyobb számban kapcsolódott be a munkába a társadalom középső rétege: tanítók, tanárok, orvosok, ügyvédek, katonatisztek, leventék stb. Egyszóval az ún. „művelt" középosztály. Számarányuk növekedését, majd fokozatos túlsúlyba jutásukat a tanfolyamok látogatásában a szereplők az eredményesség egyik jelének tekintették. Tevékenységüket a helyi sajtó is lelkesedéssel követte nyomon, részletesen tájékoztatva a nagyközönséget a nótatanfolyamon folyó „nemzetnevelő" munkáról. Néhány ismertetés, cikk hangvétele túláradó hízelgésével mai olvasatában már kacagtatóan giccsesnek hat. Ezeknek egyik „gyöngyszemére" az Új-Somogy 1938. január 23-i számában bukkantam. A V. I. monogrammal szignált „Síró Balázs" című írás úgy mutat be egy bizonyos Dobsevics Boris nevezetű , jeles muzsikus és nótaköltő"-t, mint aki „könnyekig megható, majd lélekbemarkoló dalaival" méltó arra, hogy tehetségét magunk is felfedezzük. Tollforgatónk ekképpen áradozik munkásságáról: 29 Szövegkönyv a.kaposvári nótatanfolyam használatára az 1940-41. tanévre. 1940.