Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)
II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Villangó István: „A kicsi a szép". A kismúzeumok helye, szerepe a múzeumok rendszerében
Szubjektivizmusom az elfogultság vállalásáig terjed. Igenis elfogult vagyok (és voltam!) ezen kis múzeumok, tájházak, helytörténeti gyűjtemények iránt! Amikor szerencsés vagy balsorsú tisztem engedte, lehetőségeimhez mérten segítettem, támogattam létrejöttüket, megújulásukat, gyarapodásukat, korszerűsítésüket. Szakmai viták és ellenkezések közepette is mindig vallottam, vallom ma is, hogy történelmi, természeti, művészeti értékeinket elsősorban ott kell megőrizni, megmutatni, ahol azok létrejöttek, keletkeztek, ahol használták, ahol együtt éltek vele. Ott kell megmutatni, megismertetni, ahol ezek valódi tulajdonosai, örökösei élnek. Gyakorlatilag sem lehet, nem is célszerű mindent Budapestre, a Kossuth térre, a Budai Várba, a Nemzeti Múzeumba, pláne nem a Kaposvár utcába (ott található az Országos Műszaki Múzeum - a szerk.) felhurcolni. Nem tudok ezekről a kis múzeumokról szenvtelenül szólni azért sem, mert közel negyven éves múzeumi múltam során nekem módom volt találkozni azokkal a jeles személyiségekkel, kiváló, érdekes, tudós, vagy szinte megszállottan lelkes, de hozzáértő emberekkel, akik ezeket a kis múzeumokat, értékes gyűjteményeket az 50-es, 60-as, 70-es években létrehozták. A Faragó Sándorokra (Kapuvár), Nagy Gyulákra (Orosháza, Gyöngyös), Miklya Jenőkre (Szeghalom), Polonyi Péterekre (Gödöllő), Popp Miklósokra (Tokaj), Hegedűs Bélákra (Heves), nem utolsó sorban a Farkas Jóskákra (Mátészalka), Molnár Mátyásokra (Vaja) és - a kiemelés miatt végére hagyott - Csiszár Árpádra és még sok más társukra gondolok, akikkel szerencsém volt személyesen is találkozni. Azokra a már elhunyt és a még köztünk élő kollégákra gondolok, akik járták a vidéket, a falvakat, kisvárosokat, felmentek a padlásra, lementek a pincébe és összeszedték a még fellelhető, már alulértékelt úgymond „kacatokat", akik felkeresték a szakmailag halálra ítélt kismestereket, gazdálkodókat és rábeszélték őket kedves, de már hasznavehetetlen szerszámaik átadására. Akik szóba álltak a sokszor meg nem értett és vidéki magányba vonult művészekkel, leültek velük eszmecserérc, no meg egy kis poharazásra is, amelynek gyümölcsei a múzeumokba került művészi hagyatékok, a kisgalériák. Ok azok akik odafigyeltek, ha valami érdekességet fordított ki a földből az eke, vagy az építők markológépe, s intézkedtek a leletek megmentésére. Hozzájuk mentek a polgárok, ha valahol öreg épületet, iskolát, üzemet bontani készültek, s ők rögtön a helyszínre siettek, hogy mentsék, ami még menthető, dokumentálják, fényképezzék, ami ma már nem látható. Emiatt nem tudok én most, itt elfogulatlanul szólni. Az alkalom, a hely szelleme is szüli meghatódottságomat: 35 évvel ezelőtt jártam először a Beregi Múzeumban és alapító igazgatója büszkén mutatta meg nekünk gyűjteményeit és az iskolatörténeti kiállítást. A továbbiakban megpróbálok tárgyilagosabban szólni a kis múzeumok helyéről, jelentőségéről. Történetileg általában azt látjuk, hogy a kiegyezés utáni prosperitástól és a közelgő millennium eszmeiségétől ösztönözve nagyobb városainkban megkezdődött a múzeumok szervezése. Igaz, épületeik, állandó kiállításaik többnyire csak a következő század elején készültek el. Ezek „árnyékában" megszületett számos kisebb város múzeuma is, főleg ott, ahol a közigazgatási szerepkör (pl.: Balassagyarmat), vagy a történelmi múlt (pl.: Szigetvár) azt indokolta. Trianon után, a két világháború között a helyi múzeum alapítási kedv érthető okokból alább hagyott. Fellendülés az 50-es évek végétől, különösen a 60-as , 70-cs években, az úgynevezett „tanácsosítás", vagyis a megyei múzeumi szervezetek létrejöttével tapasztalható. A korábbi kis gyűjtemények gyarapodni kezdtek, nagyobb, méltóbb teret, épületeket követeltek és kaptak. (Érdemes itt jelezni, hogy ebben a megyében mikor alakultak vagy újultak meg a kisebb múzeumok is. Adataim szerint: Tiszavasvári 1963.; Nagykálló 1967.; Vaja 1969.; Mátészalka 1972.; a Bátori Múzeum is csak 1960-ban kapott méltó elhelyezést.) A fizikai, elhelyezési körülmények javulása mellett legalább ilyen jelentőségű a szakmaiság megerősödése, a differenciált szakmuzeológusi gárda kialakulása, a műtárgyvédelem, a biztonság, a korszerű technika alkalmazása, a nyilvántartás, a tudományos feldol-