Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

V. Kárpát-medencei körkép - Fehér Csaba: „Egy műhely, ahol az emlékezet születik." A révkomáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma „Magyar Kálvária 1945-1948" című kiállítása

„Egy műhely, ahol az emlékezet születik" A révkomáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma „Magyar kálvária 1945-1948" c. kiállítása Fehér Csaba Egy kisebbség életében az iskolák, a könyvtárak és kulturális egyesületek mellett a múzeumoknak is fontos szerepet kell játszaniuk. A Trianonban „szentesített" és azóta tartó felvidéki magyar történelmi sorsban fontos szerepe van az emlékezetnek. A múzeum egy műhely, ahol az emlékezet születik. Az emlékezés az öntudatot erősíti, az erős öntudat pedig a megmaradás záloga. Megmaradni! Hangzik a magyar lélek parancsa több mint nyolcvan éve. A történelem nyolc évtizedes örökségeként vívjuk mindennapi harcunkat. A Magyar Kálvária nyolcvan éves szenvedésekkel teli útjának legkönyörtelenebb, legembertelenebb stációi az 1945-1948-as csehszlovákiai események. Az 1945. április 5-én kihirdetett Kassai Kormányprogram és a benesi dekrétumok „törvényessé tették,, a felvidéki magyarok üldözését. Háborús bűnössé nyilvánították a magyarságot. Elrendelték a magyar lakosság bankbetéteinek zárolását, a magyarok kényszerközmunkára hurcolását - deportálását, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyar közalkalmazottak elbocsátását, a nyugdíj megvonását és a magyar kulturális egyesületek és pártok feloszlatását. Betiltották a magyar iskolák működését, a magyar nyelvű egyházi szertartásokat, az újság és könyvkiadást. Csehszlovákiában az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően is folytatódott a magyarság asszimilálásának programja „civilizáltabb" formában. A csehszlovák asszimilációs nemzetiségpolitika a történetírás és az oktatás mellett a szocializmus ideológiájának szolgálatába állította a múzeumokat is. A csehszlovák állam egységére és létére komoly fenyegetésnek tartották a magyar nyelvet, történelmet - puszta létünket, ezért korlátozták nyelvünk használatát, hamisították történelmünket és tiltották az emlékezést. Az 1989 után „megnyílt" levéltárak lehetővé tették a „hontalanság éveinek" kutatását, amelynek köszönhetően a napfényre került tények és események egy sor olyan kérdést „szültek", amelyek napjainkban is nagy viharokat kavarnak a szlovák és a magyar közéletben egyaránt. A rendszerváltást követően a múzeumoknak határon innen és túl egyaránt lehetőségük nyílott a csehszlovákiai magyar nemzeti közösség jogfosztottságának, deportálásának és kitelepítésének kutatására, az ezzel kapcsolatos dokumentumok és tárgyak gyűjtésére, illetve múzeumi bemutatására. Bár a kutatás és a gyűjtés megindult, sajnos egy a „hontalanság éveit" bemutató kiállításra viszont az egész Kárpát-medencében 15 évet kellett várni. A hatvan év kényszerű hallgatás után felvetődött kérdések olyan súlyos állapotban találták a felvidéki magyar nemzeti közösséget, amelyről Fábry Zoltán 1945 októberében naplójába írt beteljesedett jóslataként a következőket olvashatjuk. „Visszatartott lélegzettel élni: a szervezet nem bírhatja ki soká. Ki lesz a felelős az ezzel okozott pszichikai, fizikai és biológiai károsodásért?" A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma Révkomáromban a „Magyar Kálvária 1945-1948" című kiállítást egy olyan felfokozott társadalmi és politikai érdeklődés közepette rendezte és nyitotta meg, amikor még mindig hangos válaszra vár: kik és milyen szándékkal követték el a magyarság elleni bűnöket, vállalják-e a bűn terhét, kárpótol hatók-e a meghurcoltak, illetve kinek kötelessége a kárpótlás. Lehet-e tovább élni, - együtt élni a