Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - B. Horváth Csilla-Huszár Zoltán: A pécsi-baranyai múzeumok egy évszázada

pozitív reagálásában, de bíztak a társadalom érdeklődéséből adódó közakarat megnyilvánulásában is. Pulszky Ferenc, mindannyiunk által jól ismert művében, „A műgyüjtemények hasznairól" c. munkájában 1838-ban ezt szemléletesen írta le.

2 Háromnegyed évszázaddal később, 1911-ben, a pécsi városi múzeum kiváló igazgatója, Szőnyi Ottó a múzeum működésének irányait az alábbiakban foglalta össze: „A mi működésünk is a fórumon folyik le és a közvélemény irányító hatása alatt áll. Mi a nagyközönség lelkében akarjuk éleszteni az érdeklődést a múlt emlékei iránt, amelyekben az egységes fejlődés alapjait látjuk, de egyúttal nemesítjük a közízlést, mikor példákat tárunk a talmi művelődni vágyók elé a történelem, a régészet, a művészet, a néprajz és a természet mezejéről. S e törekvéseinket a helyi érdek zománcával vonjuk be, mikor megmutatjuk, hogy adott körülmények, viszonyok és állapotok között miként boldogult a művelődésben a múlt és mivé építsük fel a jövő kultúrpalotáját, de úgy, hogy az nekünk feleljen meg, akik az egyetemes fejlődés birodalmában egy pontra vagyunk területileg utalva."

3 Az 1802-ben megalapított Magyar Nemzeti Múzeum után, a kiegyezést követően a 19. század utolsó évtizedeiben jutottak a magyarországi politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyok a fejlődés és az igények azon szintjére, hogy a vidéki városokban is létrejöttek, a helyi értelmiség, polgárság és politikai elit, ill. hivatalnokréteg támogatásával a múzeumi egyesületek, egyletek. Pécsen a „hely szelleme", mint múzeumalapító tényező meghatározó volt. „A városi múzeumot a polgárosodó közönség öntudatosodása teremti meg, a lokálpatriotizmus, a szülőföld szeretete, mely összefogja a város lakóit, hogy kedves lakóhelyük emlékeit, szépségeit, életének lüktetését saját és utódaik gyönyörűségére és okulására összegyűjtsék. Éppen ezért a legfőbb erénye ennek az intézménynek az, hogy szinte minden tárgyával, gyűjteményének minden darabjával ki tudja váltani a közérdeklődést, amely egy múzeumnak nemcsak létezési, de továbbfejlődési feltétele is."

4 Az idézeteket még hosszan sorolhatnánk a múzeum gyűjtő, megőrző, bemutató feladatairól, a tudományos és közművelődési munkáról, ezek hierarchiájáról vagy éppen egyensúlyáról. Az említett szakmai és módszertani területek közötti hangsúly az elmúlt másfél évszázadban a mindenkori kultúrpolitika elvárásainak, utasításainak megfelelően, a szakmai elfogadás mértékének függvényében alakult. Egy dologban azonban a magyar múzeumügy megszületésétől napjainkig állandóságot mutat, amelyről úgy gondoljuk, a kérdés megoldatlansága, a pozitív változások ellenérc, szakmánk története során a kiszámíthatatlanság, tervezhetetlenség problémáját folyamatosan szinten tartotta. Több kezdeményezés, próbálkozás után a mai napig sincs a magyar múzeumoknak joghatályos szakmai-finanszírozási normatívája. Tisztában vagyunk azzal, hogy a normatíva objektív definiálása nem egyszerű szakmai, akár közéleti viták nélküli feladat, de ennek hiányában múzeumaink a mindenkori fenntartó pillanatnyi anyagi helyzetének, lehetőségének, nem mindig műtárgy- és múzeumcentrikus szándékának voltak, vannak, ill. lesznek kiszolgáltatva. A pécsi-baranyai múzeum működésében, véleményünk szerint a vizsgált időszakra összességében jellemző e probléma. Ez többek között azt is jelenti, hogy sehol sincs jogszabályban rögzítve, hogy x számú műtárgy, ill. annak elhelyezésére szolgáló ingatlanegyüttes után, valamint azok bemutatására, ill. működtetésére milyen létszámú szakalkalmazottat - muzeológust, restaurátort, gyűjteménykezelőt, kiállításrendezőt, múzeumi közművelődési, valamint gazdasági-műszaki munkatársat stb. - kell foglalkoztatni. Nincs továbbá arra vonatkozóan sem jogszabályi előírás, hogy y m

2-es kiállítótérben milyen létszámú teremőrnek kell felügyelni! 2 PULSZKY F. 1883. 185-189. pp. 3 SZŐNYI O. 1912. 67. p. 4 ÚJVÁRI J. 1996. 132. p.