Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Ságvári György: Tárgyiasult emlékezet - emlékművek, múzeumok a nagy háborúról

állammal szemben igényt formáim hősi halála megörökíttetésére, ami a legteljesebb demokrácia szellemében rangjától, társadalmi helyzetétől, szerepétől függetlenül minden katonának egyaránt kijár. Vagyis az emlékezés lényegében kegyeleti juttatás, amelynek manifesztálódása, mintegy gyűjtőfogalomként az „emlékmű", ezen belül: emléktábla, emlékoszlop, fiktiv kereszt, köztéri szobor, mindenekelőtt pedig a névszerinti megemlékezés, a név szerint megemlíttetés.

29 Ez a nevesítés, és a halottra való emlékezés nem is maradhat a magánszférában! „Ne legyen az országban olyan kicsi falu, ahol emlékmű nem őrzi a háború hőseinek hírét. ... És ne legyen az országban olyan katonasír, amely ki ne fejezi azt a gondolatot, hogy a pihenő harcos nemcsak agy család vagy egy népréteg, hanem az egész nemzet kedves halottja." - foglalta össze az emlékműállításban megbúvó központi gondolatot a háború derekán, 1916 októberében Herczeg Ferenc a már fentebb említett ajánló katalógus előszavában.

30 Minden megnyilatkozásban a kultusz igénye, fontossága hangsúlyozódik: az az igény, hogy az emlékmű ne csupán egyszeri, „tárgyiasult emlék", hanem ténylegesen is emlékeztető legyen, és folyamatosan szerepet kapjon a közösség életében. Vagyis az áldozatokra való emlékezés - legalábbis az elvárások szintjén - váljék közösségi, társadalmi hajtóerővé.

31 Amíg a fentebbi katalógusok tervei csak ajánlatok, s a helyi közösségekre volt bízva, élnek-e kegyeleti jogukkal, 1917-től már törvény kötelezte a településeket a kötelező emlékezésre, hősi emlékek állítására. A VHf/1917. sz. törvény szerint: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelően, méltó emléken örökíti meg mindazok nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták". Mindezek ellenére az emlékműállítás vontatottan haladt, a habomba belefáradt hátország inkább az egyéni és kisebb közösségi gyász átélését választotta, mint a központilag éltetett nemzeti hőskultusz ápolását. IIa készültek emlékező (kegyeleti) művek, azokat a helyi szokásokhoz alkalmazkodva, helyi kismesterek, kőfaragók készítették, s inkább az ideiglenességet sugallták. Azt a keveset pedig, amelyet szabadtéren építettek meg a háborús években, a háború után az újragondolt hőskultusz és irredenta eszmeiség jegyében átépítették, vagy lebontották és újat emeltek helyette. Tipikus példája az ilyen emlékmű-sorsnak az ország egyébként éveken át első számú kegyeleti emlékművének számító alkotás esete a Rákoskeresztúri köztemetőben. Első monumentumát még 1917-ben emelték, mindenekelőtt kegyeleti céllal, a temetőben akkorra már több ezer elhantolt katona emlékére. A tervező Reiss Zoltán tartalékos műszaki hadnagy volt. Az emlékmű központi eleme, a korszak hivatalos kegyeletisége motívumkincsét használva, egy hatméteres „Isten kardja", fából, vasbádoggal bevonva. Mögötte kisebb méretű márvány kereszt. A mű két oldalán egy-egy földhalom, rajta kőből formált ivócsésze (az. - akkor még - Attilának tulajdonított nagyszentmiklósi kincs mintájára), a kereszt előtt pedig, jobbról és balról is, egy-egy földön ülő, sasszem madár. Az emlékmű leegyszerűsített szimbolikája és a romlékony alapanyagok is az ideiglenességet sugallták, 'főbben és többször szóvá tették a kegyelethez méltatlan egyszerűségét, így például Gabányi János is, a Hadtörténeti Levéltár és Múzeum akkori igazgatója. Budapest egyik köztemetőjébe több ezer hős nyugszik - írja egy cikkében. A szerény emlékmű helyett egy jóval monumen29 A háború éveiben rendre felmerült a kérdés: mivel lehet honorálni az emlékműveken túl is a frontokon szenvedőket: Rakovszky István például a hősök választójoga mellet érvelt, mondván, hogy a választójog kijár minden 20. életévét betöltött és harctéren szolgált katonának. A tervet elvetették. Prohászka Ottokár pedig a Magyar Gazdaszövetség közgyűlésén szorgalmazta, hogy a hősöket földhöz kell juttatni, vagyis a harctéri érdemeket szerzett katonáknak, rokkantaknak és hadiözvegyeknek közép és kisbirtokokat kellene kialakítani állami közreműködéssel. Valójában ebbe a sorba illeszkedik a hősök emlékműhöz való joga is. 30 Szabadon álló hadiemlékek... 1916. Előszó. Az Isten kardja... előszavában pedig így fogalmaz: „Aki a bábomban leli halálát, az a nemzetért hozta meg a legnagyobb emberi áldozatot, azaz áldozatával jogot nyert az utódok hálás kegyeletére, az a nemzet halottja. A halál, amely eddig magányügy volt, közüggyé vált". 31 KOVALOVSZKY M. 19X5. 51-52. pp