Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Ságvári György: Tárgyiasult emlékezet - emlékművek, múzeumok a nagy háborúról

Tárgyiasult emlékezet - emlékművek, múzeumok a nagy háborúról Súgván György A 20. századelő meghatározó kollektív élménye a világháború. Négy és fél éve alatt Magyarország majd' négymillió polgára került a frontokra. Közülük 660 ezren meghaltak, 740 ezren megsebesültek. A háború a társadalom alapsejtjeiig hatolt, átjárta legkisebb közösségeit is. Mi maradt a világháborúból az emlékezetnek? Sokféle emléke saját tárgyi valóságában, a történés maga, hőseivel és áldozataival, legendáival és csuda dolgaival, a jövőnek közösen szőtt mítoszaival - mind a „megelevenedett háború", a háboní élő emlékezete. „...Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak, s ekképpen folyamatos fejlődésben áll, kitéve az emlékezés és a felejtés dialektikájának, nem törődve szükségszerű deformációjával, védtelen minden használat és manipuláció ellen, hajlamos hosszú rejtőzködésre és hirtelen új életre kelésre." - írja Pierre Nora.

1 Az emlékezet a konkrétban gyökerezik és a legkülönbözőbb formában tör felszínié. A háború emlékezete az egyszerű sírkereszt és a tömegsírok fölé magasodó gigantikus emlékmű, a lakkal beültetett kis emlékhelyek és az egykori nagy csaták helyszínén emelt emlékmúzeumok, megőrzött személves kis emlékek, családi ereklyék, kultikus tárgyak és propaganda szülte giccses emléktárgyak. Minden ilyen emlék a nagy események hol csendes, hol meg hivalkodó tanúja. Az I. világháború megteremtette a privát emlékezés alapjaira helyezett kollektiv emlékezet új paradigmáját, amely azóta is töretlenül hódít.

2 Ez a háború valójában megváltoztatta a jelen és a történelem, az égvén és az események egymáshoz való megszokott viszonyát. Egyetlen korábbi háborúban sem tapasztalhatott sátáni logikájával hamar felülírta a megkötött társadalmi szeiződéseket nemzet és polgárai között, közösség és egyén között, átminősítette az eseményekhez való viszonyt mind a nagy nemzeti, mind a kisebb közösségi, mind az egyéni dimenzióban. A háború maga taposta saját ösvényeit, és kényszeríttette saját törvényeit a társadalomra, elitre és tömegekre, frontkatonákra és a hátország népére egyaránt. Primitív logikai hármassága így lenne meghatározható: a háború konkrét célja a győzelem', a győzelemért áldozatot kell hozni; a legnagyobb áldozat a véráldozat - innen pedig már csak egy lépés magának a háború mítoszának a megteremtése. Kérdés azonban: kié a jog a mítoszteremtésre? És kié az emlékezés joga? A háborús áldozatot hozott nemzet nevében a hatalomé, vagy maguk az áldozatot hozók kis közösségeié'? Ahogy a bábom egyre inkább tömegméreteket öltött, ahogy a frontokon szaporodtak a hősök és még inkább a hősi halottak, úgy devalválódott, a mennyiség okán is a „nemzeti értéke" az egyes hősiességnek, a meghozott privát (vér)áldozatnak. S ahogy értéktelenedett itt, úgy nőtt az értéke a másik oldalon, a kisebb közösségekben; a háboríi hősei és áldozatai így mindenekelőtt e kis közösségek (katonai alakulatok, települések, rokonság, család) hősei és áldozatai lettek. S a gyász is, de még a dicsőség is, első fokon a kis közösségé. A háború nagy történései, a háború „nemzeti emlékezete" mellett létrejöttek a kisebb közösségek „közösségi emlékezetei". Az emlékezésnek ez a fajta magánosodása ugyanakkor együtt járt az. állami szerepvállalás erősödésével is a hivatalos emlékeztetés jegyében. A Monarchia hadi gépezetének irányítói már az első háborús év őszétől megteremtették frontkatona apotheozisát, és meg1 NORA, P. 200.1 4. p. 2 GYÁNI G. 2000. 89. p.