Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

beszabadult egy-két forradalmár, aki a Rádiót lőtte, de állítólag az Olasz Intézet épületének tetejéről is lőtték a Rádiót. Valószínűleg az egyik oldalsó, használaton kívüli kapun juthattak be az épületbe ott, ahol mindenféle kacatot tartottak. Ezt a kaput nem őrizte senki, mert a főbejáraton a portás nem engedett be senkit, amiért később meg is dicsérték. Jellemző az. akkori főigazgatónkra, Fülep Ferenc régészre, hogy nem jött be október 24én a múzeumba, pedig illett volna neki. Másnap is keresték a lakásán, de nem volt otthon, kiderült, hogy két napig bujkált, mert félt a felelősségre vonástól. Némethy Endre néprajzosnál is próbálkozott, aki a MMOK-nak volt korábban a dolgozója. Fülep kérésére azt válaszolta Némethy Bandi: „Nézd, én Fülep Ferencet, az embert beengedem, de a Nemzeti Múzeum főigazgatóját nem." Ugyanakkor Waldapfel Eszter, a Széchényi Könyvtár kommunista főigazgatója mellesleg katolikus volt zsidó létére és Hóman Bálint nagy hódolója, mert ő csinált belőle neves tudóst - végig bent tartózkodott a múzeumban, hogy ha kell, megmentse a rá bízott intézményt, bár közgyűlölet tárgya volt ő is. De Fülep Ferencnek, a múzeum főigazgatójának ott kellett volna lennie és a portást támogatni, a gyűjtemények védelmét akár a testi épségét veszélyeztetve is megvédeni. Lehetséges, ha akkor azt mondják: „Én vagyok a direktor, nektek nem lehet ide bejönni, akár szabadságharcos vagy, akár ruszki!" - megóvja a múzeumot a belövésektől és a tűztől. Ugyanis, alig egy héttel a forradalom kitörése előtt a kormány aláírta az UNESCO-nak azt a nemzetközi egyezményét, mely szerint ha az UNESCO, vagy a Vöröskereszt zászlaját kiteszik a múzeumokra, védetté válnak minden forradalmi vagy más erőszakos esemény bekövetkezte esetén. Hát erről lekéstek. Fülep megbocsáthatatlan bűne, hogy meg sem kísérelte a mentést, mert a meg nem tevés, a mulasztás is nag}'on nagy bűn. Miután elindultunk a múzeumtól az Astoria Szálló felé, láttuk, hogy a Kossuth Lajos utcán jön egy emberekkel teli szovjet tank. amelynek a tetején egy ruszki és egy magyar zászlót lobogtatnak az emberek. A tank megfordult, a Petőfi utcán akart tovább menni, de nem tudtak bekanyarodni, így a Károly körúton haladt tovább, mi pedig követtük őket. Megmásztak a tüntetők, nagy volt az öröm, bratyiztak a ruszkikkal. Mi elmentünk az Alkotmány utca 1. számú házba és bementünk László Gyula régészprofesszorért, hogy magunkkal vigyük. Csak a lánya volt otthon, az apja már elment. Mentünk tovább a Parlamentig. Ott álltunk a sarkon, az akkori Munkásmozgalmi Intézet (ma Politikatörténeti Intézet), a mai Néprajzi Múzeum épülete előtt. Akkor persze be volt zárva, de nem akartunk ott maradni, ám akkor jöttek a föllobogózott tüntetők, skandálva a: „Vesszen Gerő, nem vagyunk mi fasiszták!" mondatot. Amikor a Rákóczi szoborhoz értek, egy csoport fölment a központi nagy lépcsőn a Parlament kapuja elé, az egyik tüntető még az oroszlánra is felmászott és ott lobogtatta a zászlót. A nagy hangzavarban nem is nagyon értettük, hogy mit mondanak, miközben megérkezett egy-két föllobogózott szovjet tank, és a mai országzászló helyéig mentek. Egyszer csak balról, a Földművelésügyi Minisztérium felől ropogást hallunk, géppuskasorozatot, mire a tömeg menekülni kezdett minden irányba, legtöbbjük a Rákóczi szobor felé, mi a Munkásmozgalmi Intézet lépcsőire hasaltunk, mivel annak volt valami fedezéke balról és jobbról is, de elölről semmi. A tetőről pedig elkezdett potyogni mindenféle éles kőtörmelék. Ránéztem Dajbukát Gerőre, aki egy fekete hajú öimény volt, hát látom, hogy megőszült. A, mondom nem lehet, az ijedtségtől nem lehet megőszülni, az mesebeszéd, csak fentről szállt ilyen finom fehér por, az borította be a haját. Én pedig ijedtemben - ez is jellemző az embeire - a kabátom hajtókáját felhajtottam és fogtam védekezésül a golyók ellen. Emlékszem mellettem is kuporgott valaki, voltunk vagy nyolcantízen, gondoltuk, hogy innen valahová el kellene menni, mikor láttuk, hogy kinyílik mögöttünk a vaskapu, egyesek meg is akarták mászni, egy nő például felmászott rá, de leesett, meg is sebesült, a cipője meg fennakadt az egyik kovácsoltvas szurony on. Jöttek többen egymást támogatva, sebesültek, az egyik nyaka egészen véres volt. Amint bementünk először egy