Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

I. Tanulmányok - Kerényi B. Eszter: Báró Sina György és báró Sina Simon tevékenysége

I. A család megtelepedése a Habsburg Birodalomban

1 A 17-18. században hazánkba érkező és itt kereskedelmi tevékenységet folytató görög kereskedők közül az egyik legjelentősebb a Sina

2 család volt. A görög elnevezés ebben az időszakban összegzőén azokat a balkáni kereskedőket jelentette, akik a török elnyomás alatt egyre nehezebb életkörülmények miatt hazájuk elhagyására kényszerültek. így tulajdonképpen közéjük tartoztak az úgynevezett makedóniai románok (makedo-vlachok), vagy ahogy gúnyosan hívták őket: cincárok is, amely név a balkáni románság azon részét jelöli, akik betelepültek Makedónia, Ipirosz, Tesszália és Albánia területére, és ott felvéve a görögök szokásait és nyelvét, szinte teljesen azonosultak a görögséggel.

3 A két nép szellemi és lelki összekovácsolódását segítette az azonos sors: a török üldöztetés, és külföldön a közös kisebbségi lét is. Magyarországon is a görögökkel együtt alkottak egyházközségeket és kereskedelmi társulásokat, kompániákat, és a cincárok többsége büszkén vallotta magát görögnek. Könyveik zöme, sírfelirataik görög nyelvűek voltak, és a magyar nép is a görög gyűjtőnévvel illette őket. A Sina család az eredetileg vlach pásztorok lakta észak-ipiroszi Moschopolisból származik. A város eredete a 14. századra nyúlik vissza, majd a későbbi századokban, mivel közlekedési csomópont volt Velence és Konstantinápoly között, virágzó kereskedelmi és kézműipari központtá fejlődött. A legrégebbi adatok, amelyek a Sina családra vonatkoznak, a moschopolisi Isten Anyja templomának anyakönyvéből kerültek elő, amelyek szerint egy bizonyos Sina György Papakostas főtisztelendő atya öt darab görög és latin nyelvű könyvet adományozott az iskolának.

4 Valószínűleg a főtisztelendő atya lehetett a család egyik őse. Az ismert adatok alapján tudjuk, hogy a család a 18. században már nem csak Moschopolisban, hanem Bécsben és Pesten is kereskedett.

5 Budapest Főváros Levéltárában 1762-ből származik az az irat, amelyen először említik a bécsi kereskedők között idősebb Sina Györgyöt, akinek az irat szerint több moschopolisi kereskedő is tartozott.

6 A család valószínűleg 1769-ben kényszerült végleg elhagyni Moschopolist a település lakóinak nagy részével együtt, amikor a törökök feldúlták a várost. Idősebb Sina György a családjával együtt fokozatosan egyre északabbra költözött, míg végül Bécsben telepedtek le 1785-86-ban.

7 Érdekes irodalomtörténeti adalék, hogy Jókai Mór, mikor Az arany embert írta, valószínűleg idősebb Sina György (és persze utódainak) alakjából is merített Tímár Mihály jellemének, történetének kidolgozásához. Erre utal Jókai azon noteszének bejegyzése, amelybe Az arany emberhez gyűjtötte az anyagot: „B. Sina gazdagságának eredete, jön török szökevény gazdag m... gabonahajón, az út közben meghal, ő marad örököse."

8

: Az érdekes epizód idősebb Sina György életéből való. A teljes történetet Pulszky Ferenc írásából ismerhetjük meg.

9 Sina György egyik gyapotot szállító kereskedelmi partnere egy 1 A család története csak négy generációt ölel fel, mivel az utolsó tagjának, ifj. Sina Simonnak csak lányai élték meg a felnőttkort, így a név a továbbiakban kihalt. Kissé zavaró lehet, hogy a családban, görög szokásnak megfelelően a gyermek mindig a nagyapa nevét örökölte. így tulajdonképpen a György és Simon keresztnevek váltakoznak. A négy generáció, akikkel foglalkoztam: idősebb Sina György (XV11I. sz. első fele), idősebb Sina Simon (1753-1822), ifjabb Sina György (1783-1856) és ifjabb Sina Simon (1810-1876). 2 A család neve görögül ZivaÇ (ejtsd Szinasz), a német és magyar nyelvű okiratokban Sina-nak írják, a korabeli magyar lapokban hol Sina, hol Szina szerepel. 3 FÜVES Ö. 1963. 66. p. 4 LA10S, G. 1972. 9. p.; HORVÁTH E. 1943. 59. p. 5 LAIOS.G. 1972. 10. p., 13. p. 6 Budapest Főváros Levéltára. IV. 1202. h. Rel. 88.a. 7 KERÉNYI B. E. 2003. 10. p. 8 JÓKAI M. 1967. 576. p. 9 PULSZKY F. 1958. 246. p.