Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

I. Tanulmányok - Medgyesi Konstantin: Jelenkor-kutatás és kisvárosi rendszerváltozás

„'89 végén munkanélkülivé lettem. Az MSZP-ben már nem akartam státuszt vállalni. Akkorra elegem lett a közéleti szereplésből. Akkor volt időm csavarogni, sétálgatni a városban. Még a Deák Ferenc utcán volt a piac, s ott egy embergyűrű mellett mentem el. Nem néztem különösebben a csoport tagjaira, csak a hangra lettem figyelmes. A következőt hallottam - és most szó szerint idézem - „az anyjába ennek a Keresztesnek, nem tudjuk kikezdeni!" Ilyen erkölcsi kitüntetést, mint akkor soha senkitől nem kaptam. Pedig ha úgy tetszik, egy szidalom hangzott el. Ez a fajta megítélés minősítette az én párttitkári munkámat. A rendszerváltás pillanataiban sem kaptam fenyegető telefonüzengetéseket, nem volt részem éjszakai zaklatásokban sem... Érzelmileg persze nyomot hagyott bennem, hogy, amiben hittem, az egy rossz mechanikai működés következtében semmivé vált. Ez nem esett jól. Gyorsan kiheverő típus vagyok. A nagy tragédiákon is hamar túl vagyok, legfeljebb magamban hordozok apró sebeket. Nem ültem tétlenkedve, nyüzsögtem, mozogtam állás után. Az 1990-cs évek elején széthullt minden, az életnek be kellett indulnia. Én az alatt a két esztendő alatt kétszámjegyű pályázatot nyújtottam be itt a városban a gazdasági és társadalmi szerveknél. Mindenütt szívesen láttak, de a következő volt a válasz: Semmi bajunk nincs veled, de megváltoztak a viszonyok. Röviden szólva itthon, Makón nem tudtam elhelyezkedni. Akkor, 1992-ben Nagylak polgármestere - amikor én tanácselnök voltam, ő végrehajtó bizottsági titkárként dolgozott - bejött hozzám. Pénzügyi előadót keresett. Kérdezte, vállalok-e ilyen munkát. Sok választásom nem lehetett. Útálom a pénzügyet, a számvitelt, addig azt sem tudtam, hogy van plusz meg mínusz magában a gazdálkodásban. Valamit kellett csinálni, elvállaltam. Vért izzadva tanultam meg a szakmát" - nyilatkozta személyes sorsáról az utolsó párttitkár, akit - miután az őt a faluba invitáló polgármester nyugdíjba ment - 1998-ban a makói kistérséghez tartozó Nagylak település első emberévé választottak. 2002-től nyugdíjas. „Úgy érzem, a város értelmisége akkor, 1990-ben hitt a rendszerváltásban és mellém állt" - vélekedik ma is a korábban orvosként dolgozó első szabadon választott polgármester. Ellenfelei szerint „politikusként volt polgármester, kisgazda közéleti szereplőként igazgatta a várost, ezen a szemüvegen keresztül vitte az ügyeket, és próbált eredményeket elérni." Mások úgy vélekednek: „ő egy lelki életet élő emberként harcolta végig a helyi rendszerváltozást. Jót akart. Mindvégig a demokrácia és a saját igaza lázában égett." Egykori munkatársa arról beszélt, hogy a polgármester „jó főnök volt, nem szólt bele olyan dolgokba, ami nem az ő feladata volt. Hagyta, hogy a jegyző, az osztályvezetők, a munkatársak végezzék a saját munkájukat. Volt ideje meghallgatni az embereket. Ha a városból jöttek a fogadóórára, jóindulattal viseltetett az emberek iránt, próbált segíteni. A legnagyobb káoszban kellett átvenni a város vezetését. Neki kellett kitaposni az ösvényt." A polgármester most sem felejti sérelmeit: „Néhány újságíró rám szabadult. Érdekes, előtte nem merték a vezetőket bírálni. Egyszerűen rajtam verték le a negyven évet, a rossz lelkiismeretű újságírók engem kezdtek el támadni. Ha nem bántanak egyfolytában, könynyebb lett volna. Olyan félnótás cikkeket közöltek le, ami után előfordult, hogy rám verték az ablakot. Mondván, elherdálom a város pénzét. Például, hogy mekkora területet fűtünk mi a múzeumi célokat szolgáló Espcrsit Házban. Kiderült, valaki bement a földhivatalba, kikérte az ingatlan adatait. Az alapterületbe beleszámította a kertet is, majd így mindent együttvéve beszorozta a rezsi költséggel. Ez alapján támadtak, hogy pazarolunk. Az a helyzet, a múzeumi épületek nem is a város tulajdonában vannak. Megyei fenntartásúak. Ilyenek voltak, hazugságok tömkelege. Egyes újságírók polgármesteri munkám első percétől butították a népet." Az első szabadon választott városvezető akkoriban tizenéves fia a következő élményeket idézte fel: „Érdekes volt tapasztalni, hogy milyen elképzeléseik voltak az embereknek a demokráciáról, és konkrétan a polgármester kompetenciájáról. Sokszor felhívtak bennünket telefonon ismeretlenek, akik édesapámtól vártak megoldást pillanatnyi problémáikra.