Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

V. Kárpát-medencei körkép - Gaucsik István (Pozsony): A kisebbségi tudományosság perifériáján. (Adalékok a szlovákiai magyar történeti muzeológia kérdéseinek vizsgálatához.)

A kisebbségi tudományosság perifériáján Adalékok a szlovákiai magyar történeti muzeológia kérdéseinek vizsgálatához Gaucsík István Az 1990-es évek szlovákiai magyar múzeumi/muzcológiai törekvéseinek az előzményei, a működőképes struktúrák kialakításának igyekezete, de ugyanakkor a szakmának a hatalmi központoktól való függése és a döntéshozó helyekkel/személyekkel szembeni kiszolgáltatottsága, a muzeológiai diszciplínák képviselőinek szakmai jellegű „önszerveződés deficitjének" gyökerei visszavezethetők az 1989 előtti időszakra. A háttérben az ellentmondások között a kisebbségi léthelyzet által meghatározott értelmiségi tevékenység szakmai lehetőségei-akadályai és a szakirányultság nehézségei egyaránt meghúzódnak. Felmerülhetne az 1989 előtti korszak tudományos szabadságának, lelkiismeretének, valamint a kutatói függetlenség viszonylagosságának a kérdése is. Egyszerűen: ki volt a múzeumban tudományos bürokrata, vagy ki volt/lehetett független tudományos dolgozó. Ján Patocka szerint „az a tudós, aki a szocialista rendszerben annak szükségességét hangoztatta, hogy a tudomány legyen a társadalmi élet egészének, vagyis a termelésnek, mint a társadalmi tudat különböző formáinak az alapja, a tudományos erkölcsöt illetően sokkal nagyobb veszélynek volt kitéve, mint az, akire más országokban csupán társadalmi nyomás nehezedett. A tudós képtelen volt eleget tenni a tiszta tárgyszerűség követelményének anélkül, hogy ne került volna összeütközésbe a politikai ideológia képviselőivel, ez pedig munkalehetőségét közvetlenül veszélyeztette. Következésképpen aligha valósulhatott meg tudományágtól és kutatási témától függetlenül - a tudományos erkölcs egységének követelménye, vagyis a kedvezményezett tudósok többé nem vállaltak szolidaritást a többiekkel. Ez érvényes volt mind az egyénekre, mint a tudományágakra. Mindez megnyilvánult abban, hogy a tudósoknak többé nem volt sem lehetőségük, sem késztetésük arra, hogy a puszta instrumentális feladatok teljesítésén túlmenően szolidaritásra és érdekközösségre lépjenek az értelmiséggel mint olyannal, melynek létszükséglete az emberi lehetőségek szabad, alkotó feltárása és gyarapítása."

2 Talán tanulságos lenne megvizsgálni a jelenlegi szakmai bezártság/bezárkózás és kommunikációhiány okait is, azt a sajátosan zárt rendszerként funkcionáló múzeumi felépítményt, amelyben a gyűjtemény, a tárgy, vagy egyszerűen csak maga a múzeumi (bürokratikus) intézmény és annak apparátusa kapnak kiemelt, szinte bálványozott szerepet.^ A fentiekben jelzett dilemmák nem képezik előadásom tulajdonképpeni tárgyát, hiszen sokkal átfogóbb és sokrétűbb társadalomtudományi megközelítések és alapkutatások lennének szükségesek. Az 1989-ig a szlovákiai magyar értelmiségi elit által publikált tudományszervezési stratégiák (gondolok az Irodalmi Szemle hasábjain 1968-ban, az Új Mindenes Gyűjteményben 1989-ben nyilvánosságra hozott tervekre) a kisebbségi tudományosság intézményrendszerének rekonstrukcióját jelentették és az egyes tudományterületekre lebontott szervezetépítést kezdeményezték. Tulajdonképpen a kisebbségi társadalom intézményi szeg1 A tanulmán) a 2003. október 28-án Somarján megrendezett ..A magyar muzeológiai tevékenység aktuális kérdései Szlovákiában" című konferencián elhangzott előadás szerkesztett és átdolgozott változata. 2 PATOCKA J. 1999. 32-34. és 43^14. pp. 3 STRANSKA, E. 2000. 1. sz. 72-74. pp.