Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Nagy László G.: Az „XX4-es program" - egy legújabb kori történeti gyűjtés terve

hetök egyetlen köztörténeti évszámhoz: a változások viszonylagosabbak, közvetettebbek. László Gyula tette fel a kérdést 1945-ről szólva:

2 „más kanállal esznek-e s más tányérból 1945 után, mint előtt, netán a bicskánk formája változott-e meg, vagy villamosaink alkatrészeiben a forradalmi változás?" Ehhez teszi hozzá Glatz Ferenc egy 1976-os írásában:

3 „ne keressünk adott évszámot, sem valamilyen egyedüli tényt, hanem folyamatokat tekintsünk határnak. S ahogy a.. .folyamatok átalakulásának egyik jellegzetessége összefonódásuk.. .a periódushatár kijelölését is.. .szervesebbnek érezzük ölelkező jelleggel megállapítani." Ilyen, „ölelkező" pcriódushatásokkal kellene nekünk is dolgoznunk gyűjtési programunkban. Kezdésnek kínálkozik pl. a gazdasági élet, a termelés átalakulása: a hazai gyáripar, a nagyipar létrejötte és gyors fejlődése. Egy-két évtized alatt alapvetően megváltozik tárgyaink anyaga, előállításuk technológiája: megjelennek az első műanyagok, az új fém, az alumínium; az egyedi megmunkálást felváltja a sorozatgyártás. A gazdasági változás a társadalmat is átrétegzi (munkásság, városi polgárság, cselédek); az urbanizáció új életformát teremt; átalakul a politikai élet (szakszervezetek, tömegpártok); mindezek következtében új tárgytípusok jelennek meg (fényképek, a film, a hangfelvételek hordozói, az igazolványok, jelvények, plakátok, a bélyegzők). E folyamat az 1870/90-cs évektől az 1910-es évek elejéig számítható. Végpontnak, a gyűjtés „felső határának" pedig a rendszerváltást, az 1980/1990-es évek fordulóját javaslom. Igaz, ennek túl közeli volta miatt felmerülhet: még nincs meg a kellő történelmi „rálátás", az objektivitást biztosító távolság; még a történettudomány sem adhat kapaszkodókat a gyűjtéshez, mert nem dolgozta fel a korszakot; így nagy a tévedés kockázata a szelektálásban, a fontos és kevésbé lényeges folyamatok, események, személyek megítélésében. Az ilyen aggályok reális volta ellenére mégsem várhatunk! Egyrészt, mert félő, hogy a magángyűjtők és régiségkereskedők elhalásszák előlünk az anyag javát; másrészt az idő „ellenünk dolgozik": véletlenszerűen kirostálhatja a fontosabb dokumentumokat, egyedi vagy tipikus darabokat, lehetetlenné téve a tudományos teljességre törekvő gyűjtést. (Elkoptatott példák, hogy könnyebb egy herendi vázát találni, mint ugyanabból a korszakból egy - akkoriban pedig tömegesen előállított - Bambis-üvegct; magyar(os) díszruhát, mint cájg-nadrágot vagy orkánkabátot.) Gunilla Cedrenius, a SAMDOK korábbi titkára írta: „Miért kell a múzeumoknak saját korabeli tárgyakat gyűjteni? ... A válasz rövid és egyszerű: mert ez a legjobb módja annak, hogy (tudományosan) teljes dokumentációt kapjunk egy időszakról...Várhatunk ugyan 40-50 évet... míg a legtöbb tárgy eltűnik a piacról, és ami megmarad, eleve érdekessé válik. És noha a tárgyak válogatását megkönynyíti, aligha hiszem, hogy ez lenne a célravezető módszer.

4 A másik vitás kérdés az alperiódusok meghatározása lehet, amelyek ráadásul témánként/altémánként valószínűleg el is térnek egymástól. (A politikatörténetben 1944/45 bizonyára váltópont lesz, de lehet, hogy a gazdaságban ugyanezt 1946-tól, a forint megjelenésétől kell számítani, míg a főváros történetében talán 1950-től, „NagyBudapest" létrejöttétől.) A döntéseket c kérdésekben a munkacsoportnak kell majd meghoznia. Az így kialakított „négyzetrácsra" azonban rá kell „rajzolnunk" egy „harmadikdimenziót" is, mint a térben erre merőleges oszlopsort. 2 LÁSZLÓ Gv. 1968. 3 GALTZ F. 1990. 4 Kortárs tárgyi gyűjtemények létrehozása. Llőadás az ICOM 13. közgyűlésén. London, 1983. Figyelő, 1983/3. sz.