Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)
Tanulmányok - Baják László: A halotti címerek történetéhez
A halotti címerek történetéhez Baják László A nemesség körében egy ösi szokás utolsó hírmondóiként egészen a 20. századig általános szokás volt a gyászszertartások ünnepélyességének fokozására halotti (temetési) címereket készíttetni. Ezek a selyemre vagy papírra festett címerek, amelyeket festett vagy nyomtatott felirattal egészítettek ki, a díszítő funkción túl tájékoztatták a gyászolókat a halott rangjáról, tisztségeiről, kitüntetéseiről, születésének és halálának adatairól, sőt néha a felmenőiről és a házastársáról is. 1 Annak ellenére, hogy ezek a dekoratív selymek és papírlapok fontos (esetleg más forrásból ismeretlen) és többnyire hiteles heraldikai, genealógiai, falerisztikai stb. információk hordozói, a szakemberek érdeklődését egészen a legutóbbi időkig csak kevéssé keltették fel.- A legtöbb régi levéltár, történeti anyagot kezelő múzeum és könyvtár, illetve sok egyházi intézmény őriz belőlük több-kevesebb példányt, de teljes körű összegyűjtésükre és közzétételükre mindeddig nem került sor, igaz az ország pártállami korszaka ezt nem is tette lehetővé. A rendszerváltás után ugyan megtörtént az említett történeti segédtudományok rehabilitálása, de az elvesztegetett idő nehezen pótolható. A heraldikai források számbavétele azért is indokolt, mivel jelenleg nincs olyan katalógus, amely akár csak megközelítő teljességgel tartalmazná a magyarországi címereket. A halotti címerek történetéből A címer, ez a középkori eredetű azonosító (identifikáló) jelkép természetes módon elkísérte a tulajdonosát a halálba is. A címeres pajzsot a temetőben a lejfára akasztották, a templom falára függesztették, illetve a sírkőre faragták. A középkorban szokás volt, hogy az elhunyt, lélekváltság gyanánt ajándékot hagyott a temetést végző egyháznak. A katonáskodó nemeseknél, főleg ha örökös nélkül haltak el, lélekváltságként általában az elhunyt lova és fegyverzete szolgált. Ilyenkor a címeres pajzs, halotti emlékként (epitáfium) a templom falára került. Elsődleges funkciója az elhunyt képviselete volt az egyházi szertartásokon. A magyar régiségben egyetlen ilyen emlék maradt fenn, mégpedig a soproni Gaissel Henrik halotti pajzsa a 14. század végéről. Gaissel gyilkosságba keveredett és a bűnbocsánat érdekében a vagyonát a soproni ferenceseknek hagyta. Halála után, az adomány nyomán pajzsa és a kecskefejet ábrázoló sisakdísze átfestve, epitáfiummá alakítva a templom falára került. A legrangosabb, királyi, főúri temetéseknél a 14. századra egy sajátos rítus alakult ki, amelyben a lélekváltság felajánlását (oblatio) az elhunyt fegyverzetébe öltözött alteregó 1 A gyászszertartásokra vonatkozó irodalmat lásd: BAJÁK L. 1997. 163-175. pp. 2 A halotti címerekről lásd: TOMPOS t.. 1979. 145-150. pp. A tanulmány az Iparművészeti Múzeum 9 db halotti címeret mutatja be. TAKÁCS B. 1982. 69-72. pp. BAJÁK L. 1989. 1.6. pp. Pandula Attila a halotti címereken is előforduló rendjclvényekct vizsgálta elsősorban az OSZK-ban őrzött címereken. PANDULA A. 1990. 239256. pp. PANDULA A. 1992. 85-95. pp. Beke Margit az esztergomi Prímási Levéltár címergyűjteményének felhasználásával az érseki temetések címerdekorációját vizsgálta. BFKE M. 1994. 65-68. pp. BF.KL M. 1995. BFKE M. 1995. a. (A két utóbbi kötet összesen több mint 200 halotti címert mutat be.) A néhai Legújabbkori Történeti Múzeum 11 halotti címeréről: BAJÁK L. 1997. I. jegyz. Lásd még: BAJÁK L. 1999. 55-62. pp. Jelenleg készül a Magyar Nemzeti Múzeum halotti címereinek katalógusa. (Baják László, Tompos Lilla.)
