Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Könyv- és folyóiratszemle - Tiszaföldvár. Fejezetek a város történetéből, 2002. (Pató Mária)

Tiszaföldvár. Fejezetek a város történetéből Szerk.: Kelemen Éva, Pató Mária, Szlankó István. Tiszaföldvár, 2002. 286 p., 16 t. Pató Mária A millenniumi év nagyon sok településen adott alkalmat arra, hogy olyan kiadványok jelenhessenek meg, amelyek az adott község vagy város történetét, művelődéstörténetét, műemlékeit, természeti értékeit, helyi nevezetességeit feltárja, ezáltal lehetővé téve polgárainak saját településük, környezetük jobb megismerését. Erre vállalkozott a Tiszazugi Földrajzi Múzeum irányításával egy kutatókból és helytörténészekből álló kis csapat is, akik Tiszaföldvár történetét mutatják be a kezdetektől napjainkig. Ez úttörő munkát jelentett, hiszen ilyen jellegű összefoglaló tanulmánykötet még nem jelent meg a településről. Tiszaföldvár Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szolnoktól D-re, 28 km-re fekszik. A tájföldrajzi besorolás alapján nem tartozik a Tiszazughoz, de település- és gazdaságföldrajzi, valamint művelődéstörténeti szempontból mégis ehhez a területhez sorolják. A geológiai kutatások és a Tisza által lerakott üledékéből előkerült ősmaradványok arról tanúskodnak, hogy rendkívül gazdag és változatos állatvilág élt itt a jégkorszak idején. A Tisza-völgy népe ősidőktől együtt élt a hajdani „vízivilággal". A sajátos adottságokhoz nemcsak alkalmazkodott, de hasznosította is azokat. 1846-ban elkezdődött a rendszeres folyószabályozás, 1863-ban pedig létrehozták a Szolnok-Csongrádi bal parti Tiszaszabályozó Társulatot. A Helytartótanácstól kapott összegből 28 km hosszú gát készült el, a töltések keresztmetszete 50-irr-re növekedett. 1948-ig az árvízmentesítést társulatok végezték és csak ezt követően vált állami feladattá valamennyi vízgazdálkodási, vízszabályozási munka. A természeti környezet az ember átalakító munkája során átalakult. Az ősi vegetációval szemben, melyet fajgazdagság jellemzett, teret hódított a gyomnövényzet. A még megmaradt, a tájra jellemző növény- és állatfajokat a Közép-Tiszai Tájvédelmi Körzet és a Körös-völgyi Természetvédelmi Terület tartja védelem alatt. Az okleveles adatok 1467-ben említik először a település nevét, de a legkorábbi régészeti leletek bizonyították, mára középső neolitikumtól éltek itt emberek. Ezen leletek közül idolok, agyagszobrocskák említhetők, a rézkori emlékek közül főként kerámiaanyag került elő. A bronzkor évszázadaiból kevés nyomot lehet találni. A történeti korok igazán érdekes nyomaival a keltáknál találkozunk (Kr. e. 3-1. század): földbe mélyített ház, kemencesor, áldozóhely. A legbőségesebben a császárkori szarmata emlékanyag jelentkezett településnyomok és temetkezések formájában. A földvári határt a magyarság a honszerzés első fázisában, 895-896 táján szállhatta meg. A közeli kétpói ezüstcsésze leletegyüttes ama magyar törzsfő hagyatékához tartozhatott, aki elsőként uralta a vidéket. Az. államszervezéskor Földvár és környéke Szolnok megye része lett. Ennek kialakítása Szt. István uralkodásának végére, vagy Orseolo Péter korára tehető. Az egyházszervezés a vidéket a szolnoki főesperesség részeként a váci egyházmegyéhez sorolta. 1241 előtt itt Szolnok főesperesi temploma, a nagyrévi határban lévő garábsápi, és a Törökszentmiklós-Szajol vidéki tenyői monostorok voltak nagyobb egyházi központok. A magyar középkor legrégebbi emlékanyagát a korai Árpád-kor telepnyomai jelentik, melyeket Zalotai Elemér a Téglagyár agyagbányájában talált. A tatárjárásnak az itt élő népesség jelentős része áldozatul esett. Az 1246 táján végleg betelepedő, török eredetű kunokra a homok-óvirághegyi temetkezés utal.