Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Módszertan - műhely - közlemények - Fürészné Molnár Anikó: Ipari skanzen Tatabányán

Ipari skanzen Tatabányán Fűrészné Molnár Anikó A Tatabányai Múzeum nem tartozik a jelentős hagyományokkal, régi gazdag gyűjteményekkel rendelkező múzeumok közé. A mindössze 30 éves intézmény ma három helyen, több állandó és időszaki kiállítással működik. A múzeum Szent Borbála téri központjában 1997-ben megnyitott új állandó kiállítása elismeréseként 1998-ban megkapta az „Év Múzeuma 1997" kitüntető címet. Iskolamúzeumál külföldi katalógusok is jegyzik. A Tatabányai Múzeum 1988-ban megnyitott ipari skanzenje pedig az első olyan természetes környezetben kialakított szabadtéri múzeum hazánkban, amely az ipari munkások, elsősorban a bányászok élet- és munkakörülményeit hivatott hitelesen bemutatni. Tatabányán a szénbányászat a 19. század végén honosodott meg. 1896. december 24-én gördült ki az első csille szén. Ettől kezdve a korábban mezőgazdasági jellegű térség élete gyökeresen megváltozott, kezdetét vette a gyors ütemű iparosodás. A tulajdonos Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat (MÁK Rt.) hatalmas ütemben építette fel az egybefüggő ipartelepeket, a munkások elhelyezését biztosító kolóniákat és jóléti intézményeket, ezáltal kialakítva a bányászélet sajátos életkörülményeit. A MÁK Rt. a magyar gazdaságtörténet egyik legjelentősebb szereplője volt, éppen tatabányai ipartelepei kialakításának köszönhetően. A társulat fejlődése mintapéldája annak a millenniumi időszakban végbement jelentős ipari fejlődésnek, amely a magyar kapitalista gazdaságot megteremtette. Tatabánya és környéke, amely a 20. század legelején még csak szénbányászatáról volt ismert, a céltudatos iparfejlesztő tevékenység révén a 20. század első harmadában Magyarország legdinamikusabban fejlődő ipari körzetévé vált. 1940-re az egykori bányatelepből Észak-Dunántúl egyik legjelentősebb gyáripari centruma alakult ki, ahol az üzemek 10 000 embernek munkát, s ezáltal mintegy 30 000 embernek megélhetést biztosítottak. Az 1980-as években végbement gazdasági szerkezetváltás következtében a szénbányászat virágkora is leáldozott. A régi tatabányai szénmedencéből 1987-ben hozták fel az utolsó csille szenet. A több mint 100 esztendős múltat magába foglaló kulturális örökség megőrzésére az egykori 26 bányaüzemből mára már csak az az egy bánya maradt fent, amelyből múzeum lett. Több évi előkészítő munka eredményeképpen a Tatabányai Múzeum elérte, hogy a Bánhida városrészben található XV-ös akna tulajdonjogáról lemondjon az azt birtokló szénbánya vállalat, s elindulhasson a szabadtéri múzeum kialakítása. A szükséges döntések gyors meghozatalát követően, a Szabadtéri Bányászati Múzeum 1988. szeptember elején, a bányásznap keretében nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Az elindulást tehát, az egykori Tatabányai Szénbányák Vállalat, majd a jogutód VÉRT Rt. segítette. E szerepet 1991-ben a Szabadtéri Bányászati Múzeum Alapítvány vette át. Tatabánya megyei jogú város önkormányzata 1991 óta segíti rendszeresen anyagi támogatásával a skanzen fejlesztését. Emellett különböző állami alapok (pályázatok) és múzeumpártoló vállalkozások (szponzorok) pénzbeli és természetbeni támogatása is segíti a munkák finanszírozását. A fenntartó megyei önkormányzat pedig a fenntartási költségeket viseli. Összességében elmondható, hogy széleskörű összefogással épült eddig a skanzen. Az 1987-ben múzeumi kezelésbe került, rossz állapotban lévő 13 bányaépületet az eltelt 15 év alatt felújították. Emellett létrehozták a történelmi emlékparkot, a földalatti bányatér-