Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 2. (Budapest, 2002)

I. Tanulmányok - Horváth István: Katona István (1737-1811) a történetkutató és történetíró (Kiegészítő szerkesztői megjegyzéssel)

kalocsai szeminárium rektorává. A növendékpapok nagy szeretettel vették körül Katonát, ami számára igazi örömet okozott. Mindezen körülmények még inkább felértékelik a bolyki rövid hazatérését, a kántori feladatok felvállalását. Katona István utolsó írása 1811. januárjában jelent meg, amelyben I. Ferenc uralkodását elemezte. Még ugyanez év nyarán Bolykon rosszul lett. Régóta meglévő köszvénye, veseköve egyre kínzóbbá vált. Az elvégzett műtét után még visszatért Bodrog-Monostorra, ahol az augusztus 20-i misére készülődés közben, 19-én délelőtt 3

/ill-kor összeesett és meghalt. Végrendelkezésének megfelelően a kalocsai székesegyházban ravatalozták fel és az ott elkészített sírboltba, fényes temetés során helyezték el testét. Halála híre mind az ország, mind a külföld szakmai köreiben munkásságát méltató visszhangot váltott ki. A Kultsár István szerkesztésében megjelenő „Hazai és külföldi tudósítások" című lap azt írta: „Élni fog ő mindvégig a tudós világban, mivel munkái által halhatatlanná lett". Az Allgemeine Litteratur Zeitung szerint: meghalt egy nagy irodalmár. Magyarország a halálával elveszítette a történész Katona Istvánt.

19 Az ilyenkor szokásosan elhangzó méltató szavakat hosszú, az elfelejtésre utaló csend követte. Első életrajzát Fejér György - a tanítvány - jelentette meg 1835-ben. Halála századik évfordulójára Hauer Ferenc, volt jezsuita rendtárs foglalta össze az életút és munkásság legfontosabb tudnivalóit. A dolgozat értékét növeli a Függelékében megjelentetett korabeli dokumentumok néhány darabja. Az egész életmű mára szétszóródott: Kalocsa és Rozsnyó egyházi intézményei, a Budapesti Egyetemi Könyvtár, az Esztergomi Prímási Levéltár és talán még a bolyki plébánia őrzi-rejtegeti féltett kincsként a megőrzésre rábízott Katona munkásságát bemutató kéziratos dokumentumokat, könyveket. A MAGYAR TÖRTÉNELEM KUTATÓJA A történeti kutatómunka műhelyei a 18. században A napjainkban - az 1970-es évektől kezdődően - megújuló magyar történelemkutatás folyamatosan megjelenő közleményeiből egyre szélesebb körben, a tanárok, a helyi kutatók között terjed az az ismeret, amely szerint a 18. század lényeges folyamatainak, eseményeinek megítélésében módosulnia kell a korábbról ismert képnek. Az új kutatások bizonyított eredményei árnyaltabb, differenciáltabb társadalomkép elfogadására késztetnek bennünket. A Rákóczi-szabadságküzdelem lezárulását követő időszak új feladatai, új reagálásokat követeltek meg az állami élet, a kultúra területén tevékenykedőktől. A Pragmatica Sanctio (1740) elfogadása, az 1790-es országgyűlésre való készülődés, majd annak megtörténte, az addig szunnyadozó, gyakorta felekezeti okok miatt is háttérbe szorított köznemesi réteg legjobbjait intenzívebb politizálásra kényszerítette. A század második felére érzékelhetően csökkenő felekezeti - hangsúlyosan a katolikus, protestáns - harcok, a közös feladatok felvállalását kedvezően befolyásolták. A társadalomban megfogalmazott módosuló követelmények mélyen átitatták a szellemi életet is. Ennek hatása a tudományos gondolkodás gyakorlati és tapasztalatra építő irányzatában éppúgy megjelentek, mint a csak gondolati síkon elvégezhető tudományok művelésében. A történetírás új korszaka kezdődött ezen hatások mentén. 19 HAUER F. im. 60-67.p. 1 1