Jakabné Mészáros Gizella: A szolnoki csipke. Szerk.: Gecse Annabella – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 60. (2005)

Eíőszó Amikor Szolnok népművészete iránt érdeklődnek, a régi színes vásárok, a népviselet mellett, mely egykor a szolnoki művésztelep alkotóit is megihlette, mindig szóba kerül a szolnoki csipke is. Benne el a köztudatban, tudjuk, hogy volt, s mégis oly keveset tudunk róla. Ez a könyv, melyet szeretettel ajánlok a városunk múltja es nevezetességei iránt érdeklődők figyelmébe, ezt a hiányt pótolja. Megismertet a szolnoki csipke eredetével, készítési technikájával, mintarajzaival, mondhatni, hogy szinte a leghitelesebb forrásból, hiszen a könyv szerzője a szolnoki csipke jeles művelője, Jakab Antalné Mészáros Gizella családi örökségként kapta hagyatékul ezt a ritka kincset, a csipkevarrás művészetét. A csipkekészítésnek szinte minden válfaját művelték megyénkben, a varrott, a vert és a horgolt csipkét egyaránt. A 20. század elején a polgárosodó társadalom Igényelnek jobban megfelelt a csipke, mely a lakáskultúrában (függönyök, teritok) és a ruházat kiegészítő kellékeiben {gallér, kézelő) gyorsan tért hódított a háziszőttes rovására. Általában női kézműves mesterség, kézimunka, melyet ügyes kezű, otthonukat szépíteni akaró nők varrtak a maguk és családjuk örömére, de kereseti lehetőséget is jelentett a nők számára az arra rászoruló családokban, mint a csipkevarrást Szolnokon meghonosító Hagyák család esetében is. Az első világháború után, az 1920-as években a trianoni határok meghúzásával sok magyar család át- illetve visszatelepült Erdélyből, így került vissza Szolnokra az egyébként szolnoki származású vasutas Hagyák família is. A családfő, Hagyák István (neje a szintén szolnoki 3. Hagy Julianna) a 19. század végén a Déva mellett Pisti vasúttársaságánál kapott állást, kint született két lányuk, Stefánia (1Ô96) és Emerencia (1£>99), a későbbi jeles szolnoki csipkevarrók. A visszatelepült család férfi nélkül maradva kereset után nézett. Eb-