Füvessy Anikó: Válogatott kerámiatanulmányok (1979–2005). Az Alföld népi fazekassága – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 59. (2005)

Ezekkel a követelményekkel mind a képzett mesteremberek., mind a falusi specialisták egyaránt tisztában voltak, és munkájuk során figyelembe vették. K. Csilléry Klára arra is felhívja a figyelmet, hogy az új irányzatok elsőként a képzett mesteremberek készítményein jelentkeznek leginkább. A parasztság számára dolgozó kézműipar egységes formanyelve ugyan a 18-19. század fordulójára kialakult, de már egyes területeken ekkor is egyéni arculattal rendelkezett, bár az eltérések még nem voltak túl jelentősek (K. CSILLÉRY 1977). Soproni Olivér kutatásai alapján a kerámiák ezt a magyar klasszikus stílusát jól ismerjük, mely szinte minden előzmény nélkül jelenik meg a török kerámiákkal párhuzamosan a hódoltság területén. Mind a technika, mind a díszítmény tekintetében nagyfokú hasonlóságot mutat (SOPRONI 1982. 129). Ennek az egységes, hódoltság-kori magyar kerámiának hagyományai jelennek meg Debrecenben, de nyomát találjuk Miskolc 18. századra datálható anyagában is. A másik nagy átadó központ, Hódmezővásárhely inkább a másik stílust vonultatta fel legkorábbi tárgyaival, melynek régészeti előzményeire a geometrikus fésűs minta és a sárga, zöld szín jellemző. Soproni Olivér ezt Balkánról származó, török jellegű kerámiának gondolja. A vásárhelyi díszítőstílusban azonban Kresz Mária megfigyelése szerint a másik, magyaros díszítőstílus is megjelenik (KRESZ 1990. 306). A két alföldi stílusalakító központ történetét tekintve jelentősebb eltéréseket mutat. Debrecenben, ahol a 16. századtól már céhes keretek között működtek a fazekasok, a 18. századtól növekszik meg szembetűnőbb módon létszámuk, 1714-ben 28-an, a század közepén 40 körül vannak. A központ jelentőségét mutatja, hogy 1770-ben a magyar szabad királyi városokban a céhes fazekasok 20%-a debreceni, és a pipásokkal együtt 1790-ben számuk már eléri a százat (VARGA 1981. 310, 342; ZOLTAI 1905. 24; HERPAY 1936. 47; P. SZALAY 1993. 15). 1830 körül már 110 műhely, van saját bevallásuk szerint egymástól élni is alig tudnak (P. SZALAY 1993. 17). A 18. század végén a debreceni fazekastermékek iránti érdeklődés erősen csökkent, ezért 1800-ban nemcsak a jobb minőségű anyag beszerzésére szólítják fel a céh tagjait, hanem arra is, hogy „a régi vagy esetlen formák helyett újabb vagy kellemetes ebb formát" adjanak edényeiknek, „ úgy azok is mindjárt kelendőbbek lesznek" (Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX.8.5). A debreceni fazekasok híres pipakészítők is. Már 1790-ben a céh tagjainak kétharmada pipás, mely a fazekasok piacról való korai visszaszorulására utal (P. SZALAY 1980. 3-6). A száz céhtagból mintegy 35-en foglalkoznak edénykészítéssel, és számuk 1827-re 23-ra csökken (P. SZALAY 1993. 18). A megmaradó fazekasoknak komoly konkurenciát jelentenek a hasonló, de jobb minőségű árukkal a hetipiacokon is megjelenő margitai, tasnádi és nagykárolyi fazekasok, majd a 19. század első felében váltakozó sikerrel próbálták piacukat a nádudvariaktól is megvédeni (P. SZALAY 1993. 16). Mindez arra utal, hogy erre az időszakra Debrecen belső piacát sem kellő mennyiségű, sem kellő minőségű saját áruval nem tudták ellátni, és vevőkörük nagy részét elveszítették. Stílusalakító hatásuk azonban jelentősebb a szín- és díszítmény világ tekintetében a mezőcsáti és tiszafüredi központnál. Miskolc fazekascéhe 1767-ben alakult újjá 12 mesterrel. Tagjaink száma később sem változott számottevően, általában mindig stabilan 15 körül mozgott. A fazekaslegények vándorlásának fontos állomása volt, északról Jolsva, Kassa, Ungvár, Eger, Sárospatak, Gyöngyös, délebbről Debrecen, Mezőcsát és Tiszafüred legényei kedvelték (BODÓ 1975. 91). 18. századi virágozott mázasmunkáit gyűjteményeink ugyan alig szemléltetik, de ezek még a múlt század elején is népszerűek lehettek, ha Kismányokon végrendeletben is megemlítik a miskolci tálat (KRESZ 1991. 60). Landmajszerjai között 1819-es céhalapításukig az egrieket is megtaláljuk, és ugyancsak a múlt század elején néhány csati mester is hasonló kapcsolatot épített ki a miskolci fazekascéhnél (FÜVESSY 1991). Délen Szeged volt a 18. században a mázaskerámiakészítés központja. Művészetét a jelzett időből csak egyetlen tárgy, egy zöldmázas, domborműves díszű céhkanta szemlélteti, edénytípusainak összetételére pedig egy 1803-as árszabás utal (KRESZ 1990. 306-307; BÁLINT 1977. 166