Tolnay Gábor: Föld – ember – törvény. Adatok, tények, következtetések Dévaványa mezőgazdaságának és mezőgazdasági népességének történetéből a XX. sz. első felében (1895–1950) – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 59. (2004)
LEGELŐGAZDÁLKODÁS DÉVAVÁNYÁN A legelő az állattenyésztés egyes ágazatai számára szinte nélkülözhetetlen (szarvasmarha-, juh- és lótenyésztés). Az állattenyésztés fejlesztését nehéz elképzelni a gyepgazdálkodás, és ezen belül elsősorban a legelőgazdálkodás fejlesztése nélkül. A legelő biztosíthatja az állatok számára a legolcsóbb és legtermészetszerűbb takarmányt, ugyanakkor rendszerint olyan területeket hasznosítanak így, amelyeken szántóföldi növénytermesztés nem, vagy csak korlátozottan lehetséges. Dévaványán a lecsapolás után is, a vizektől visszahódított újonnan nyert terület jó része csak legeltetésre volt alkalmas. A 19-20. század fordulója táján magának a községi képviselő-testületnek is sok fejfájást okozott a legelő. A község közigazgatási területén fekvő nagybirtokok sem tudtak igazán mit kezdeni ezekkel a szikes legelőkkel. Leginkább a község földhiánnyal küzdő lakosságát szerették volna rávenni azok megvásárlására. Ilyen ajánlatot tett a báró Baldácsy-féle Protestáns Vallási Alapítvány jószágigazgatósága 1913-ban is, amikor arról értesítette az elöljáróságot, hogy a tulajdonában lévő mintegy kétezer magyar holdat kitevő birtokából Dévaványa község mint erkölcsi testület a legelő részt - mintegy 1100-1200 magyar holdat - most valószínűleg örök áron megnyerhetné, mivel az Alapítványnak alkalma nyílt arra, hogy más helyen neki jobban megfelelő birtokot szerezzen. Ugyanakkor a bérlete is lejárt és új bérlővel szeretne megállapodni. Ehhez azonban tudnia kell, hogy legelővel vagy anélkül hirdesse meg a birtok bérletét. Dévaványa község gazdáinak igen nagy szüksége lett volna legelőre, mert az 55.000 kat. hold kiterjedésű határban mindössze 800 kat. holdat kitevő osztatlan legelővel rendelkeztek. Ez volt az egyik oka annak, hogy a hagyományos dévaványai állattenyésztés hanyatlott. így a község jól felfogott érdeke azt diktálta, hogy meg kellene ragadniuk a kedvező alkalmat a legelő megvételére. A község főjegyzője - Erdélyi Kálmán - 1913. május 5-én már előzetes tárgyalást is folytatott az Alapítvány ügyvivőjével. A főjegyző arról értesült, hogy már a következő napokban megjelentetik a hirdetést arról, hogy az egész birtokot bérbe kívánják adni. Ezért ebben az ügyben a községnek sürgősen állást kellene foglalnia, ugyanis amenynyiben a birtokot bérbe veszik a legelővel együtt, akkor a községnek ismét 12 évet kell várnia a következő alkalomra. Tisztában volt az alapítványi ügyvivő azzal is, hogy a nehéz pénzviszonyok mellett nehezen tudná összeszedni a község a vételárat. Ezért megnyugtatta a főjegyzőt, hogy az Alapítvány szívesen vár addig - természetesen a vételár kamatainak a felszámítása mellett -, amíg a község a vételárat bankkölcsön formájában meg nem szerzi. Erdélyi Kálmán főjegyző felidézte, hogy az 1912. évben, amikor a Salgó-féle csudaballai föld megvételéről folytatott tárgyalást a község, a földművelésügyi miniszter 26 a nála járt küldöttségnek azt a választ adta, hogy a községet legelő vétele esetén legkevesebb 25% hozzájárulással támogatja, de nem lehetetlen, hogy ezen hozzájárulást 40%-ig 26 SERÉNYI BÉLA gróf (Pest, 1866. június 16. - Budapest, 1919. október 14.) földbirtokos, jogász; munkapárti politikus. 1910. január 17-től 1913. június 10. között volt földművelésügyi miniszter. Volt még kereskedelemügyi, majd ismét földművelésügyi miniszter. 64
