Tolnay Gábor: Föld – ember – törvény. Adatok, tények, következtetések Dévaványa mezőgazdaságának és mezőgazdasági népességének történetéből a XX. sz. első felében (1895–1950) – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 59. (2004)
amit a perifériák erőteljes pusztásodása kísért. Az ezt követő időszakban a mezőgazdasági termelésben az erőteljesen növekedő népesség ellátása érdekében - a növénytermesztés súlyának fokozatos növekedése mellett - lényegében a vízrendezésekig meghatározó volt a legeltető állattenyésztés. Az ellátásban nagy jelentősége volt az un. vízi haszonvételeknek (nád- és gyékényvágás, halászat, madarászás, sulyomgyűjtés, stb.) is. E régi gazdálkodási forma klasszikus leírását adta GYÖRFFY István a Nagykunsági krónikában, 16 a nagyobb környékbeli térség állattartó gazdálkodásának legfrissebb, monografikus igényű összefoglalását pedig BELLON Tibor munkája jelenti. 17 A NAGY VÍZRENDEZÉSI MUNKÁK Az elmúlt mintegy másfél évszázadra visszatekintve nemcsak a Berettyó-Körösvidéken, de a Duna egész Kárpát-medencebeli vízgyűjtőjében végzett legnagyobb „természetátalakító" munka a vízrendezés volt, ami folyamszabályozás, ármentesítés, lecsapolás, belvízrendezés egymásra épülő munkafázisaiból állt. Fő célja új szántóterületek nyerése, ill az árvízi biztonság megteremtése volt, és a fenti szempontokon túl többek között öntözési, energianyerési, hajózási célokat is szolgált és szolgál. Az immár két évszázada tartó munkálatokat kezdetben helyi önkormányzati, gazdasági szereplők kezdeményezték, a későbbiekben állami szervek által tervezett, irányított és finanszírozott tevékenységgé vált. 18 A korszerű mérnöki ismereteket feltételező vízrendezéseket a gazdaság XIX. századi fejlődése (pl. a gabonakonjunktúra) 19 kényszerítette ki. A térség első nagy hatású, a táj egészének gazdálkodására kiható vízrendezési munkája a Mirhó vízrendszerének szabályozása volt, ami az érintett települések között ellentétek forrásává is vált. 20 16 „Nagyapáink, szépapáink nem voltak földműves emberek. Szántottak és vetettek ugyan, de csak annyit, amennyi kenyérnek éppen elég volt. Ha jó termés volt, a felesleget elvermelték, ha nem ütött jól be a termés, éheztek, vagy jobban mondva kenyér nélkül ették a húst, ... Ahol máma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott a kövér füvű legelömezó'kön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom, vagy szekérút beleveszett a haragos-zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a levegőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig talált harapnivalót..." Irodalom: GYÖRFFY I. 1922. 17 BELLON 1998. 18 KÁROLYI 1975a, b. 19 Az 1850-es évektől az 1880-as évek elejéig tartó gabonakonjunktúra teremtette tág értékesítési lehetőségek közepette úgy tűnt, elodázható az átállás a korszerű mezőgazdasági technika alkalmazását is feltételező belterjes gazdálkodásra. A gabonatermesztés látványos növekedését lehetővé tette, hogy az egyrészt beilleszthető volt az elterjedt háromnyomásos gazdálkodásba, illetve az Alföldön divatozó ugar nélküli kétfordulós (búza-kukoricaforgó) rendszerbe, másrészt nem igényelt nagy mennyiségű munkaerőt és tőkebefektetést. A jó áron eladható, külterjes gazdálkodással előállítható gabona elfordította a figyelmet a belterjes művelést igénylő kultúráktól, a szálastakarmány-termesztés elégtelensége pedig kedvezőtlenül hatott az állattenyésztésre. Irodalom: HÓMAN-SZEKFÜ 1928. 20 „Az Alföld gazdasági életében a múlt század közepén elkezdődött folyószabályozások és ármentesítések hoztak alapvető változást. A Nagykunságon majd egy évszázaddal korábban hasonló törekvésekkel már találkozunk. Kéziratos térképek bizonyítják, hogy a Nagykunság városainak, falvainak határát kétharmad részben állandóan vagy időszakosan víz borította. Hol a Tisza, hol a Körösök, vagy Berettyó vize öntözte a kunsági földet. A Tisza két nagy árkon keresztül juttatta el vizét a nagykunsági tájakra. A Tiszalök környékén kilépő víz a Hortobágy árkán keresztül jutott a Nagykunság alá benyúló Nagysárrétbe, a másik kiöntés helye Abádszalók térségében a Mirhó-foknál volt. Az itt kijövő víz a Nagykunságot a nyugati oldalról fenyegette. pzért 1786-ban másodjára fogott össze a Nagykunság népe, hogy jól szervezett közmunkával a Mirhó-fokot megtöltsék, így megakadályozták a Tisza vizének rendszeres áradását.... A levéltári forrásokból egyértelműen kiderül, hogy ennek a nagyszabású munkának a hátterében az állattartás érdekei domináltak. A gát megépítése nem volt minden településnek egyformán fontos, Kunhegyes például kifejezetten ellene szólt, mivel féltette az ártéri haszonvételeket: a halászatot, a nád- és gyékényvágást. A Mirhó-gát megépülésével a Nagykunság gazdálkodása sok tekintetben megváltozott, átalakult, az új körülményekhez alkalmazkodott. A szántóföldek, a rétek, a 16
