Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Buschmann Ferenc: Természetkutatás a Jászságban

pontja volt. Mindazonáltal nem eredménytelen! Itt azonban néhány mondat erejéig ismét vissza kell kanyarodnom a közelmúltba. Még az 1980-as évek közepén egy néhány fős általános iskolás gyerekekből álló természetbúvár szakkört működtettem a ma Gyerme­kek Házának nevezett Úttörőház berkeiben, aztán ezt bizonyos okoknál fogva feladtam. Hogy ennek a munkának volt-e kihatása a jelenre, merész volna egyértelműen igennek minősíteni - lényeg a lényeg: a gyerekek felnőttek, egy részük egyetemet végzett, s ezek közül három 1997-ben megalakította a jászberényi Élővíz Természetvédelmi Egyesületet, amelynek engem - természetesen mint veteránt - tiszteletbeli tagjává avattak. Nos, az ifjú kollégákkal 1998 tavaszán felfedeztük Alattyán határában a Bereki-erdőt, amelyet aztán az év folyamán különböző vegetációs aspektusokban többször is meglátogattunk. Én a manapság már teljesen elavultnak nevezhető petróleum-gázlámpás gyűjtőfelszerelé­semmel természetesen a fiataloknál sokkal gyakrabban, egyszerűen azon oknál fogva, mert izgatott a faunája. Ennek a - nyugodtan mondhatom - csapatmunkának az ered­ménye egy kétféle verzióban megírt tanulmány. Nevezetesen: Javaslat az alattyáni Bereki-erdő természetvédelmi területté nyilvánításához - most várjuk a hatósági fejleményeket -, a másik: Az alattyáni Bereki-erdő természeti értékei című dolgozat. Ez utóbbi a Környezetvédelmi Minisztérium által meghirdetett Nem Védett Területek Ter­mészeti Értékeinek Feltárása című pályázatán, a komplex kategóriában csoportos I. díjat nyert. Ennek az írásműnek a Calandrella című természettudományos szakfolyóiratban történő megjelenése azt hiszem még ebben az évben várható. Persze, én, mint lepkész, nem csak a Bereki-erdőt bújtam. A gyűjtőutakat és helyeket engedelmükkel én most nem sorolnám (sok van!), azonban azt meg kell említenem, hogy ezek során több, faunisztikai szempontból ugyancsak fontos állattal találkoztam, s a velük kapcsolatban írott szakcik­keim megjelenése ugyancsak a közeljövőben várható. És most hadd szóljak az előbb említett mélypontról is néhány mondatban, külö­nösebb részletezés nélkül. A Jász Múzeum szakirányú, dokumentációs lepkegyűjte­ménye, továbbá a természetkutatói munkám folytatásának mikéntje, az utóbbi években ­túlzás nélkül állíthatom: áldatlan helyzetbe került. Mint azt az előzőekben már érintettem, mindennemű rovar- (másképp fogalmazva: romlandó szerves anyagból álló) gyűjtemény speciális tárolást és kezelést igényel. Ráadásul folyamatosan. Ennek az alapfeltételei, eszközei és anyagai az utóbbi évek során szép lassan kifogytak. A támogatás teljes hiányában így jutottam el addig a pontig, hogy amikor az 1998. évről jelentést kértek tőlem, kereken visszautasítottam. Előzményeiről és okairól a főigazgató urat részletesen, írásban tájékoztattam. Ebben aláhúztam, hogy a felmerült körülményekben semmiféle jelentést nem vagyok hajlandó írni, még minisztériumi elvárásra sem, egyben közöltem, hogy amennyiben rövid időn belül pozitív változás nem történik, a státuszom szerinti munkakörömbe egyáltalán nem tartozó gyűjteménykezelői tennivalókat sem vagyok hajlandó tovább végezni, ugyanakkor azt is közölni kényszerültem, hogy azzal egy­idejűleg a múzeum javára addig folytatott mindennemű természetkutatói tevékeny­ségemet is teljes egészében beszüntetem. Ezek nagyon kemény és súlyos szavak, de higgyék el, amikor egy magamfajta, sem idejét sem energiáit nem kímélő, szenvedélyes megszállottsággal dolgozó ember eljut addig a pontig, hogy kijelentse, nem hajlandó tovább azt csinálni, ami eddig az élete volt s amely célokért mindenét (beleértve a magánéletét is!) feláldozta, annak több, mint súlyos okai voltak. Ezekről nem kívánok beszélni, egyben ez alól a felmentésemet is kérem. Ehelyett sokkal fontosabbnak tartom -157-

Next

/
Oldalképek
Tartalom